Herendi Gábor a Valami Amerika giganézettséget (persze magyar gigáról beszélünk) produkáló reklámfilmrendezője új vállalkozásba fogott: történelmi (vígjáték) road movie-t rendezett. Örülhetünk is neki, nem nagyon van ilyen a magyar filmtörténetben, ha mondjuk, eltekintünk attól a néhány tucat hasonló terméktől, melyek a raktárakban porosodnak nézhetetlenségük okán. Vagy nem vesszük figyelembe Jancsó Miklóst, aki már jó ideje minden évben készít egy ilyet - neki is csak az első volt komolyabban figyelemreméltó: a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (szerényebb című alkotás). Hát ennyit a témáról.

Egyébként mindenféleképpen meg kell említenem, hogy már nagyon régóta gondolkodom azon, hogy ki és min nevet, mosolyog, somolyog, bazsalyog vagy tán derül a Szeszélyes évszakok esetében (a televízió műsorra gondolok). Mert bár emlékszem én rég a rímre (az ő neve Antal Imre), csak azt nem tudom, hogy mi a rosseb vicces ezen. No, onnan jutott mindez eszembe, hogy a Magyar vándor olyan, mint a Szeszélyes évszakok a fénykorában. Egyáltalán nem vicces. Sőt, kifejezetten szomorú. Egészen pontosan fogalmazva, annyira kínos, hogy az ember már-már egy-egy kínos heherészést meg is enged magának, majd zavartan az órájára néz, elkomorul, hiszen eddig is tudta, hogy még csak a tatárjárásnál tartunk, van még ennél is viccesebb a magyar történelemben, jussunk csak a XX. századig el? Még másfél óra, a szék is kényelmetlen - miért kell egy kritikusnak mindent végignéznie? Ennyit a humorról.

(Ráadásul a kritikus ekkor még egyáltalán nem tudja, hogy gigaugusztus 20-ai tűzijáték fényei csillognak-villognak a film végén hőseink (a hét vezér) boldogságtól megbárgyult tekintetében, miközben ülnek a Lánchíd tetején és nézhetik a magyar népet, melyet végre sikerült megtalálniuk. Mert, ha ezt tudja a kritikus, akkor azon nyomban jógalégzésbe kezd, hogy elkerülje azt, hogy kollégái mély álmukból fölébredve megállapítsák, hogy ez már megint "hajáttépvemenekült". Mert itt nálunk csak nagyot és patetikusat lehet mondani egy történelmi film végén: himnusz, tűzijáték, Lánchíd, szőke gyerek a magasban?) (Ja, bocs, a szőke gyerek a magasban a Himnusz alatt az a Koltai volt a Honfoglalásával és Franco Nero ősmagyar nézésével a semmibe - néztek egy nagyot. Nagyot nézni - ez nálunk életérzés. A magyarok álmodói álmukban néznek egy nagyot.) Ennyit a katarzisról.

Aztán ecsetelhetjük, hogy a humoros film esetében, főleg ha hét főszereplővel állunk szemben, akkor jót tesz az, ha hét karaktert sikerül farigcsálnunk, alakítgatnunk, persze csak rutinból, nem kell mély átérzés, ez csak egy magyar komédia. A hazai felszínes és modoros vígjátéki hagyománynak megfelelően (lásd még fehér telefonos filmek reneszánsza manapság) kell csak eljárnunk, semmi rizsporos intrika, semmi emelkedett bohóckodás, pusztán primitív ripacskodás kell, abból is csak az, amelyik az arrogáns házmesterek világának legbutább emberi mércéjével volt mérhető. Na, ebből a hagyományból nő ki ez az új is, a legbutább topmenedzserek és juppik átlagos történelmi és irodalmi műveletlenségéhez fazonírozva. De hát nem kell mindent túlbonyolítani: modoros színészeinknek egyféle karaktert sikerült alakítaniuk, a bunkót. (Ami persze vicces is úgy 10-15 másodpercig - vagyis egy reklámot talán megér.) Ennyit az alakításokról.

Herendi mégiscsak jó lenne, ha maradna a reklámfilm rendezés aktuális és a szó szoros értelemben korszakalkotó mesterségénél, vagyis a fogyasztói takonytársadalom korszakát alkotónál. Annak, ugye, hőse a bunkó, mindannyiunk példaképe. Másrészről meg kifejezetten bájos, ahogyan belegyömöszöli azt a sok reklámot a filmbe, csak tátjuk a szánkat, míg bele nem esik a B. csoki (a gyerekeknek), a S. Ászok sör (a pasiknak), meg a K. víz (a csajoknak) és mi még szem-szájnak ingere, mind-mind megtalálható a filmben csak győzzük kivárni, melyik reklám mikor csap le ránk. Ennyit a kulturált szponzorációról.

De nincs is ezzel baj, a világ egy nagy reklám, a történelem is egy nagy reklám, a politika is egy nagy reklám, hiszen mindegyiket mindenki úgy értelmezi, ahogy majd ők azt jónak látják. Az átlagnéző meg legyen bunkó, buta és szeresse a b. csokit. (b. meg) És leginkább ne rendelkezzen ízléssel, szeresse az ízléstelenül telezsúfolt képi világot, az ostoba vicceket és a bunkó színészi alakításokat. Nekik, a fogyasztói társadalom moguljainak, demagógjainak, szabad rádiózást, hidakat és másságot nem kedvelőinek alapvető érdekük: az ember legyen buta. Így épülhet, szépülhet csak a rózsaszín álomvilágunk fogyasztói reklámbirodalma. Ennyit a szellemiségéről.

Egyébként kíváncsian várom, hányan fogják rajongó, csillogó szemmel megnézni ezt a filmet. Félek tőle, hogy sokan. Ennyit a magyar giganagy gagyiról. (Hogy mást ne mondjak?)

Mert hát, mi mindig merünk álmodni egy nagyot.