Eskil Vogt, akit eddig Joachim Trier (Szerzők; Oslo, Augusztus) norvég rendező forgatókönyvírójaként ismerhettünk, az idei Titanic fesztiválon rendezőként is debütált Vakon című első nagyjátékfilmjével. Az entrée parádésra sikerült, a nemrég megvakult Ingrid történetét bemutató Vakon mérnöki precizitással elkészített darab, melyben dráma, humor és a tűpontos forgatókönyv hibátlan egésszé áll össze.
Vogt, hasonlóan Hitchcock Rémület a színpadonjához, a „hiszem, ha látom” axiómára építi filmjét, aminek különös pikantériát kölcsönöz, hogy a főszereplő egy nem látó nő. Akármennyire plasztikusan ábrázolt Ingrid vakságából fakadó életmódja (Ellen Dorrit Petersen tapogató kezei , visszafogott mimikája, semmibe révedő tekintete határozottan rajzolják meg karakterének törékeny alakját) a nézőben mégsem tudatosul az az alaphelyzet, hogy minden, ami a nő narrációja szerint a vásznon megelevenedik, nem lehet más, csak fikció. Újra és újra beleesünk ebbe a csapdába, ami hol humoros, hol groteszk, hol szívszorító helyzeteket teremt. Az egyre bonyolódó, többszintű történetstruktúra egy pillanatra sem billen ki az egyensúlyból, a játékmester biztos kézzel mozgatja bábjait.
A film végig képes fenntartani a bizonytalanságot valóság és fikció kapcsán, amihez nagyban hozzájárul a kiemelkedő operatőri munka és a vágó, Jens Christen Fodstad szerkesztésbeli ötletei. Lúdbőrözni kezd az ember háta egy-egy jelenet láttán, mint például amikor Morten (Ingrid férje) egy kávé mellett beszélget rég nem látott egyetemi haverjával: egy pillanatra úgy tűnik mintha buszon ülnének, de amint ez tudatosul a nézőben, már újra a kávézóban látjuk őket.
Vogt filmjében az a zseniális, hogy észrevétlenül terel minket járatlan utakra, egy bizonytalan világba, ahol kénytelenek vagyunk újragondolni berögződött tudásunkat az észlelés megbízhatóságáról, fikció és valóság kapcsolatáról.
De a rendező hűséges vakvezetőnek bizonyul, kézen fogva vezet minket végig a történet világán, és az út végén sem rángat vissza a realitás egyhangúságába.
