Az Üvegtigris az új magyar filmvígjáték címe és egy kopottas büfékocsi neve. Utóbbi szerepköre szerint éles neonszínekben villog a félreeső, poros mellékútra vontatott műintézmény homlokzatán, mindössze néhány méternyire a forgalmas autóúttól, mégis mintha a távoli provinciákon, ahová idegen csak néhanapján vetődik el. Ez az a hely, ahol semmi sem változik, pedig mindig történik valami. Ám semmi lényeges, ami megváltoztatná a melankolikus büfés (Rudolf Péter) és a nála összefutó haverok (Reviczky Gábor, Csuja Imre, Szarvas József, Gáspár Sándor, Horváth L. Ottó) életének menetét. Nagyralátó tervek születnek és halnak hamvukba, nemcsak a rablófogás megy át kényszerű férfisztriptízbe, és a postarablás végződik felsüléssel, hanem még egy biztosnak induló pásztoróra is balul üt ki a váratlanul megszaporodott szexéhes nőszemélyekkel (Básti Juli, Kecskés Karina).
A mozaikszerűen szerkesztett filmvígjáték ötletében egy kis magyar abszurd lehetősége is benne rejlik, s leginkább Rudolf Péter játékának - és feltehetően a Kapitány Iván melletti társrendezői szándékának - köszönhetően olykor fel is sejlik a poros mellékút hőseinek balfék buzgalmában a menthetetlen provincializmus abszurdja. Ezt sugallja a kitűnő zárójelenet, ám az Üvegtigris legfőképpen a biztos mulattatásra megy, a vígjátéki helyzeteket, ahol csak lehet, a harsány bohózatba viszi el. Ezt hol kedves bumfordisággal, hol meglehetős közhelyesen teszi, a burleszkbe hajló játékstílustól a ripacskodásig engedve el a nagyszámú színészgárda láthatóan felszabadult játékos kedvét.
