Vajon lehet-e addig fűszerezni egy levest, amíg végül semmilyen íze sem lesz? Ezen a nem csak gasztronómiai dilemmán tépelődik leginkább az ember Bacsó Péter új filmjét nézve. Ez is, akárcsak a korábbi, a botrányosan gyöngére sikeredett De kik azok a Lumnitzer nővérek? is az úgynevezett magyar valóságot veszi, venné górcső alá. Ennek is, annak is újságcikk a kiindulópontja. Csakhogy a jobb sorsra érdemes étteremkritikusok után most a prostituáltak átképzése került terítékre, e köré kanyarít Bacsó a valósággal kacérkodó történetet. Ám a flört, sajnos, most is messze áll a beteljesüléstől.
Ha úgy akarjuk, a Majdnem szűz a Micsoda nő! röghöz kötött átirata. Amíg az utóbbi sok romantikával felskiccelt mese, addig előbbi a kulisszák, az eper és a fogselyem világa mögé kalauzol: egy árva lány prostituálttá válását, majd - hála a megfelelő EU-programnak - kikupálódását meséli el. De hiába a számtalan, életből ellesett karakter, a Micsoda nő! tündérmeséje mégis "hihetőbb" a meseszerű fordulatokkal operáló vérvalóságnál.
Talán mert Árva Boróka története kapcsán sem tudunk meg sokkal többet a stricik és pillangóik, a kihasználtak és kihasználók világáról, mint ami egy íróasztal mögött - némi empátiával - kitalálható. Országút, kamionosok, táncoló török sofőrök, drága kocsi, féltékeny feleség: mi más adhatná ki egy prostituált papírízű életét? A valóság utáni hajsza pedig egyre kínosabb és nevetségesebb jeleneteket szül (Boróka a Himnuszt kezdi el énekelni tiltakozásul a prostituáltak küldöttségét magas lóról kezelő minisztériumban). Egyre közhelyesebb szereplőket hoz elő: házát elvesztő hajléktalan, nagyfőnök sok telefonnal, kissé szórakozott marketingtanár. Az ember szinte várja, hogy ebbe a valósághűre kozmetikázott mikrouniverzumba egyszer csak bekiabáljon a rendező, eldőljön egy reflektor, vagy a jelenet közben belógjon végre a mikrofon.
Ráadásul ritmusát sem találja a film, hol felpörög, hol érthetetlenül lelassul, vargabetűt vesz vagy épp zsákutcába farol. Egyik jelenetből a másikba csordogál vagy épp ugrik a film, miközben alig akad jelenet, amely meggyőzne: pótolhatatlan helye van az alkotásban. És hát az édesen blőd ellentmondások! Boróka köldökébe nyomkövetőt építenek piercing gyanánt, ám hiába a csúcstechnika, mégis végig kell szenvednünk egy üldözést, ahol a strici és verőembere autóval próbálja utolérni a biciklivel menekülő Borókát, majd persze káromkodnak, hiszen elvesztik a nyomát. Ha nincs Ubrankovics Júlia üde, talpraesett, energikus játéka, talán nem is lenne érdemes beszélni a filmről. Ám az ő karaktere sem kerüli el a végzetét. Hatalmas, piros esernyőt kell eladnia, így bizonyítva, hogy kellőképpen elsajátította a modern marketing alapelveit, és élete visszazökkent a normalitás langymelegébe. Elnézve a markolatában zenélő szerkezetet rejtő készséget, amely az ernyő kinyitásakor Vivaldit kezd el cincogni, mert hát a Four Season márkanevet viseli a termék, csöndben azt kívánjuk: bár sose hagyta volna el a placcot.
Bacsónak pedig végre egy komolyan vehető filmet, mert a Sztálin mennyasszonya óta alig láttunk tőle ilyet. És hát az sem tegnap volt.
