Akció, mutatóba

Az erős kezdés kellett ennek a filmnek, mint egy falat kenyér, a nyitóképen Angele-t egy fiatal ázsiai srác falnak támasztva döngeti egy Action Man-bábúért cserébe. A szuperhős-baba Angele fiának lesz szülinapi ajándékba, bár a nő két éve nem látta gyermekét, akit így a nagyszülők nevelnek, míg ő maga hol egy biciklit lop el, hol vadidegenekkel zavar le gyors szexet valami mocskos környéken. Érezzük ugye, hogy a fesztivál-realizmus egy újabb gyöngyszemével van dolgunk, szenvedjen az a karakter, bánja meg azt is, hogy nem tekeredett a nyakára a köldökzsinór még az anyaméhben.

Elég az hozzá, hogy a lány összeismerkedik Tonyval, a halásszal, aki isten tudja, miért, de odaköltözteti magához, munkát ad neki, meg aztán mindazt, ami az ilyesmiből következni szokott. És ezek után tényleg nagyon feszülten próbálok visszaemlékezni, hogy végül is miféle jelenetek is követték egymást és legfőképp kit milyen motiváció hajtott a továbbiakban, de nem nagyon megy. Azt tudom, hogy valami nyomasztó, álművészkedős szürke lengte be az egész játékidőt pókerarcú színészek közreműködésével. Ez alól mondjuk valóban kivétel a főszereplő Clotilde Hesme, ahogy a kicsit zavart, depis nőt alakítja, kár hogy semmi értelme egy ilyen filmben.

A semmi ágán csüng

[img id=311284 instance=1 align=left img]Az Angele és Tony olyasfajta film, amiről baromi nehéz sokat mondani, hiszen nincs benne semmi. Persze, annak van, aki a percekig kitartott biciklizésbe belelátja a fájdalmas lét végtelenségét, amiről még csak nem is állítom, hogy nincs benne, valahol a biciklilánc egyik szemén csüngve, csak azt mondom, ha így, ha úgy, ez semmit nem emel a film értékén. Aminek talán nem is ez a legnagyobb baja, hanem hogy annyira egyhangúan zajlik mindaz, amit el akar mesélni, hogy az teljesen idegen nem csak ettől a mozinak hívott valamitől, de tán még az élettől is. Nincsenek érzelmi csúcspontok, vagy legalább is kilengések, de ha vannak is, helyesebben szólva, ha a rendező szándéka szerint kerültek is bele ilyenek, hát nem sikerültek valami feltűnőre. Így aztán az egész csak csordogál, nem kanyarog, nem mélyül. De sajnos nem úgy, ahogy teszem azt Gus van Sant számos munkája esetében, mert ott azért csak összeáll végül egy mozaikkép, vagy találunk benne, ha mást nem, egy-két markáns képi megoldást, vagy egyáltalán valamit, amitől aztán mégiscsak filmnek lehet nevezni a végeredményt. Az Angele és Tony azonban nem film, hanem időtöltés, néhány hétig volt munkája egy stábnak, néhány óráig nem az utcán ázik a néző. Ennél többet és főleg jobbat, tényleg nehéz mondani róla.

Legalább volna, aki kikéri magának

Azt kerestem épp ki a világ felesleges adathalmazából, hogy a rendező Alix Delaporte néhány tévés produkció után most először készített nagyjátékfilmet, mindösszesen 1,3 millió euróból. El lehet rajta vitatkozni, hogy ez most sok vagy sem, nyilván nem a mi mércénket kell alkalmazni. Szívem szerint azt írnám, hogy ha itthon valaki ezen összeg töredékéből forgatna hasonlót, akkor ürülékkel dobálnánk meg a filmszemlén, de ez nyilván fantazmagória, mert egyrészt most egy ideig úgyse kap senki ilyesmire támogatást, kritikus közönség meg eddig se nagyon volt jelen itthon. Sőt, az Angele és Tony-féle filmeken többnyire semmilyen közönség nincs jelen, ha jól látom tetszési indexet az interneten, akkor ez esetünkben a külföldre is igaz. Nem kívánok bukást a filmnek, de a magyar jegyvásárlóknak sem ilyen élményt. Márpedig mindenki nem járhat jól.

Kinek ajánljuk?
- Aki nagyon ráér.
- Aki izgalommal nézi a filmes kísérleteket.
- Halászoknak.

Kinek nem?
- Aki egy kicsit is jó hangulatban ébredt reggel.
- Aki sztorit, érzelmet, profizmust, vagy ezek csak bármelyikét elvárja egy filmtől.
- Akit irritálnak a direkt nem a közönségnek készült alkotások.

3/10