A maják már évezredekkel ezelőtt megjövendölték a kataklizmát, az emberiség pusztulását előszeretettel ábrázoló Roland Emmerich pedig nem kéreti magát, elhozza nekünk az apokalipszist.
Az utóbbi években már éppen elülni látszott az ezredforduló okozta világvége-hangulat, mikor a gazdasági válság hirtelen ismét divatba hozta az apokalipszist.
A trend feléledését azok a hollywoodi filmek bizonyítják a legékesebben, melyek az emberiség végnapjainak különböző variációit varázsolják a vászonra. Kisebb csoda lett volna, ha épp Roland Emmerich maradt volna ki a jövedelmező világvége-bizniszből, hiszen a német származású direktor már eddig is megalomán katasztrófafilmjeivel véste be nevét a köztudatba. Miután a Fehér Ház már a földönkívüliek martaléka lett (A függetlenség napja), New Yorkot porig rombolta a japánból importált óriásgyík (Godzilla) egy váratlan jégkorszak fagyos lehelete pedig kipusztította a fél emberi fajt (Holnapután), Emmerich újabb ürügy után nézett, hogy kielégíthesse a közönség voyeorizmusát.
A 2012 áltudományos magyarázata az eddigieknél is egyszerűbbre sikerült: a soha nem látott mértékű napkitörések annyira felhevítik a Föld magját, hogy a maják által megjósolt időpontban vad kéregmozgások törlik le bolygónk arcáról a bűnös nagyvárosokat. Míg a katasztrófafilm műfajának 70-es évekbeli klasszikusai mindig egy jól lehatárolható térben mutatták be, hogy a krízishelyzet milyen folyamatokat indít el egy közösségben, addig Emmerich az egész emberiségre kiterjeszti a kataklizmát.
A néző azonban nem képes az arctalan tömeggel azonosulni, csakis az egyéni sorsok szippanthatják be a cselekménybe. Így a földrengések, tűzhányók és szökőárak a 2012-ben is pusztán látványos kulisszaként szolgálnak az előtérben zajló melodrámához. A kisközösség ezúttal egy széthullóban lévő család, mely kap egy második esélyt arra, hogy ismét egységbe forrjon a grandiózus pusztulás olvasztótégelyében.
Emmerich azonban korántsem ért annyira az emberi kapcsolatok ábrázolásához, mint a speciális effektekhez, ezért nem képes hitelesen ábrázolni a családon belüli konfliktusokat. Ideális esetben a dráma és a katasztrófa egymást erősíti, a 2012-ben viszont nem jöhet létre ez a kölcsönhatás, mivel itt egyetlen tulajdonság mentén megrajzolt karakterek bonyolódnak papírízű dialógusokba. A világméretű pusztulást például a főhős kislányának ágybavizelési problémájával állítja párhuzamba a direktor, ami szándékai szerint megejtő példázattá kerekíti a történetet, pedig a naplementés finálé "Apu, már nem kell pelus"-mondata inkább az abszurdba hajló giccs felé viszi el a filmet.
A játékidő előrehaladtával ráadásul egyre többet moralizálnak a szereplők. Hősiességtől és patriotizmustól duzzadó monológok váltják egymást a nemes önfeláldozás patetikus jeleneteivel, és még az ördögi politikus és a ravasz milliárdos is jó útra tér a végén. Emmerich ismét jókora utópiát vizionál a már korábbi filmjeiből is ismert népnevelői szándékától hajtva: az emberiség életben maradt része egy önzéstől, háborúktól és környezetszennyezéstől mentes Újvilág felé tart a borzalmas, de megtisztító erejű kataklizma után (ezt az értelmezést olyan bibliai párhuzamok is erősítik, mint a "Noé bárkája"-motívum, vagy a Sixtusi-kápolnában zajló jelenet). A megrögzötten optimista rendező ezúttal - egy szócső révén - bele is fogalmazza saját alkotói dilemmáját a filmbe: a főhős egy sikertelen író, aki arról panaszkodik, hogy kritikusai mindig túl naivnak tartják, pedig ő egyszerűen csak optimista, és bízik az emberek eredendő jóságában. Hiába azonban a nyilvános önvizsgálat, Emmerich sorra elköveti ugyanazokat a túlkapásokat, mint korábbi filmjeiben.
A 2012 tehát a drámai szál és a felvetett morális kérdések terén is csődöt mond. Ami ezek után marad a nézőnek: a grandiózus pusztulás képei, melyek kétségkívül sose voltak még ennyire látványosak. A rohamosan fejlődő számítógépes effekteknek köszönhetően egész városok tűnnek el a föld színéről, jól ismert műemlékek temetik maguk alá az embereket, és szökőár ostromolja a Himaláját. A katasztrófa-pornó már önmagában garantálja, hogy a film kasszasiker lesz, pedig hiteles emberi dráma híján mindez nem több pehelykönnyű vásári attrakciónál.
