Ez az általában sárgás színű, puha, könnyen megmunkálható fém tulajdonképpen nem sokban különbözik a periódusos táblázat többi elemétől, hasonló kis parányi részecskékből épül fel ez is, mint a többi, maximum az arany rácsszerkezete a stabilabbak közé tartozik. Értékének stabilitása egyrészt "jól kiszámított" felépítéséből adódik, mivel nem oxidálódik, ezért hosszú időn keresztül változatlan formában és minőségben képes megmaradni, nyilván sokat nyom a latba, hiszen amennyit egy adott pillanatban birtokolunk belőle, az ugyanannyi lesz egy év és egy évtized múlva is; másrészt a Földön és a Földben viszonylagosan kevés van belőle. A szén példának okáért ezért nem lehet fizetőeszköz, mert sok van belőle (egyelőre). Bárkinek könnyűszerrel szerezhet, ha bányászni nincs kedve, lehetősége, például szénégetéssel készíthet magának. Az aranyat azonban rettentő bonyolult és fáradtságos munka megszerezni, hát még megtartani. Az arany, amióta az emberi kultúra létezik, birtokosának hatalmat adott, a hatalom gazdagságot, jólétet jelentett, így jelentősége gyakran mindent és mindenkit elvakított, lásd a bibliai Aranyborjú esetét, vagy majd mindent azóta... Felkent bölcsek hiába démonizálták, hiába hirdették, hogy az arany ragyogása talmi, a valódi értékek az emberek belsejében rejtőznek, a tömeg, ha olykor pillanatra elgondolkozott is, hamarosan visszatért a sárgán ragyogó fém imádatához, és taposta egymást halálra, csakhogy közelebb kerüljön hozzá.

Kocsis Tibor nem felkent bölcs, mint Mózes is volt egykoron, de lelkiismerete és eddigi tevékenysége azért tiszteletet ébresztő és főleg, figyelemre méltó. Televíziósként és filmesként is békés harcot folytató környezetvédő operatőr, rendező eddigi életpályája egyetlen felhívás a környezetünk esztelen pusztítása, lelketlen és szűklátókörű kiaknázása ellen.

Az egész országot megrázta 2000-ben, amikor a romániai Nagybányán működő ausztrál tulajdonú bányatársaság működésének egyik mellékterméke, az arany kinyeréséhez használt cián a szánalmasan összetákolt derítőmedencéből akadálytalanul folyt a Tiszába. Az eredmény megdöbbentő volt: tonnaszám elpusztult értékes halállomány, ritka madarak. Az egyszerű, de kemény életet élő halászok szemében a kilátástalanság könnye csillogott. Most Verespatakon, az erdélyi Szigethegységben egy (nem ausztrál, kanadai) cég ugyanezt a bányászati módszert kívánja alkalmazni. Teszi mindezt úgy, hogy a román kormánytól még semmire sincs törvényi meghatalmazása, de már megkezdte a régi bányászváros kíméletlen felvásárlását, a műemléki szépségű bányászházak, templomok ledózerolását és az érintetlen, megkapó szépségű táj bányászat céljainak megfelelő "rendezését".

Jóérzésű ember felsikolt az esztelen rombolás, a szűklátókörű, csakis az anyagi hasznot leső gátlástalan terjeszkedés láttán, Kocsis, legalábbis képekben, dicséretes módon higgadt marad. Vaskosan zöld erdőséggel borított hegyoldalakat látunk, a völgyekben mesebeli szépségű falvakkal, de azok csak sejlenek a hajnali ködben, néhány templom tornya nyújtózkodik csak a köd fölé. Aztán exkavátorok, lánctalpasok csikorgása, munkában megfáradt, a világban megcsalatkozott emberek reményt kereső pillantása. Néhány számítógépes animáción láthatjuk az eljövendő verespataki szép, új világ korántsem megnyugtató képét.

A dokumentumműfaj objektivitása megköveteli, szólítassék meg mindkét oldal is, ám Kocsis mikrofonja erősen a helyiek felé hajlik, több a bányatársaság-ellenes nyilatkozat, megszólalnak ugyan a bányatársaság emberei is, és az általuk felajánlott pénzt elfogadó, immár ex-verespatakiak is, őket saját szavaik teszik nevetségessé.

Kocsis nem egy ökofasisztoid környezetvédő elvakultságával mutatja be az erdélyi bányászváros jelenkori agóniáját, nem hallgatja el a 2000 éves bányászat világon egyedüli voltát, és azt sem, hogy a lakók eddig is bányászatból éltek. A környezet kincseit lehet okosan kiaknázni, és sajnos lehet kíméletlenül kifosztani is. Nem kétséges, rokonszenvünk kié, de az aranynak még mindig jó ára van. Verespatak lakói pedig szegények...