Hollywoodban úgy tesznek, mintha közelegne a világvége. Befejezik a nagy sorozatokat, elvarrják a szálakat, visszavonul Rocky, hazatér Rambo, és Indiana Jones is megházasodik: dacára annak, hogy sokkal jobb karban van, mint szíve választottja, örök hűséget esküszik a ránctalanító szűrőn át fényképezett Marionnak.
Na jó, Indyt is szűrik, de szeretnénk mi hatvan fölött ilyen strammnak megmaradni.
Egyébként sincs ok pánikra, az utolsó jelenetben Harrison Ford kiveszi a kalapot Shia LaBeouf kezéből, nem adom, zsenge utód, ami nyilván a folytatásra utal, és van is mit folytatni. A Kristálykoponya királysága pont olyan, mint a korábbi részek, óriási kaland, hátradőlős mozifilm, amely megszünteti a világot két órára, nincs más, csak ami a vásznon történik. Ugyanaz a kalandfilm, amiért az atyák és nagyatyák lelkesedtek A bagdadi tolvaj idején, és ugyanúgy Indiana Jones, mint majdnem húsz évvel ezelőtt, a legutóbbi rész alatt. Harrison Ford deresedve, de törve nem, ugyanaz az izomzat, ugyanaz az enyhén széteső mozgás, kalap, korbács, meg az a rendkívüli adottság, hogy az atyák azt mondják, egészen jól tartjuk magunkat, a fiúk meg azt, hogy ha megnövök, ilyen leszek. És amit az ember mindig szeretni fog benne: a kaland mellett a tudás tisztelete, a világ szeretete, hogy csak a hülyéket izgatja az arany, a normálisak a régészetért vannak oda.
Mindent szeretek a filmben, még azt is, amit nem. Na jó, nem mindent, mert a fő műtárgy, a kristálykoponya valahogy túl könnyű, nagyon lóbálják, érezhető, hogy nem kristály, csak műanyag. De örülök annak is, amikor unom kicsit a történetet, mert megajándékoz azzal az érzéssel, hogy azért ezen a szellemi színvonalon már túl vagyok, mégsem maradtam tizennégy éves kölyök. Ennél már csak azt szeretem jobban, hogy Indiana elszúrja az ugrást, másik autóba esik, nem abba, amelyikbe tervezte, és akkor meg lehet röhögni, és, jaj, mégis tizennégy éves kölyök maradtam. Szeretem, ahogy a film önmagára hivatkozik, mert tudja, hogy hollywoodi klasszikus, és egy összetört láda lécei között kicsillog az elveszett frigyláda, meg ahogy magára Hollywoodra hivatkozik, idézőjeleket helyez el, és az új vagány a motoron az ifjú Marlon Brandót másolja A vad című filmből.
Szeretem, ahogy átvernek, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ha egy filmben nevetős fiatalok versenyeznek az országúton, akkor annak csattanás a vége, de a jelek szerint vannak kivételek. Örülök, hogy Spielberg a gonosz nőnek Cate Blanchettet kérte föl, mert ő tökéletesen egyensúlyoz a paródia és a kalandfilmi komolyság határán. És meg tudom bocsátani, hogy a szokásos isteni megoldás/megoldatlanság helyett ezúttal csak földönkívüliek jönnek, vagyis inkább mennek, hiszen cserébe túl lehet élni egy atomrobbanást, ha még időben be tudjuk zárni magunkat a hűtőszekrénybe, szóval éljen a film és éljen az alternatív valóság.
