Két év után ismét mozikban Sherlock és Watson, bizony mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. Guy Ritchie nem változtatott az egyszer már jól bevált recepten – hála az égnek: a végeredmény megint üde, szellemes és végtelenül szórakoztató.
A folytatásokkal sok baj szokott lenni. Gyakran megesik, hogy a néző újabb darab lerágott csontként kénytelen kérődzni a véres verítékkel összetákolt második és sokadik részeken, szerencsére a Sherlock Holmes esetében ez fel sem merül, egyetlen izzadságcsepp sem látszik az újabb epizódon. Köszönhető ez egyrészt annak, hogy nyersanyag bizony van dögivel: Arthur Conan Doyle hatvan történetéből az egyik legördögibb karaktert, Moriaty professzort húzta most elő a forgatókönyvíró duó Az utolsó eset című történetből.
A könnyed folytatás másik mozgatórugója az összeszokott csapat lehetett. Nemcsak a szereplők köszönnek vissza az előző részből, de a jellegzetes látványvilágért is ismét Philippe Rousselot felel, míg a vágást megint James Herbert vezényli. A filmzenét ugyancsak az első részben már fülbemászott Hans Zimmer melódiák jellemzik, melyek a második körben is remeknek bizonyultak.
Nyertes csapatban az ember ugye nem cserél játékost, Guy Richie mégis megtette. Az előző részben elhunyt Blackwoodot a szintén tökéletesen megátalkodott Moriaty könnyen feledteti, a női fronton beállt csere azonban sokkal kevésbé sikerült. Bár Rachel MacAdams is feltűnik a vásznon, a női főszerep ezúttal Noomi „tetovált lány“ Rapace-é, aki sajnos azonban egy másodpercre nem tudja elhitetni velünk, hogy cigánylány lenne. Pont az, aminek tűnik, egy (megjegyzem inkább valami western cuccnak tűnő…) jelmezbe bújtatott svéd. Ettől eltekintve azonban nehéz fogást találni a filmen. Robert Downey Jr. és Jude Law olyan mint egy jól összeszokott házaspár a kifejezés legjobb értelmében: tökéletesen érzik egymást, éppen ezért kifogástalan az összjátékuk.
Persze azért nem koppintotta le egy az egyben magát a film, sőt, egy még inkább felturbózott Sherlockot kapunk a pénzünkért: rengeteg ötletesen megoldott akciójelenetet, fél Európán átvezető hajszát, remek poénokat és csavarokat. Még egy kis önirónia is befigyel, az első részben bevezetett fogások (mint például Sherlock gondolatainak képre vitele) is kapnak egy kis fűszert, amitől másodjára is izgalmasnak tűnnek.
Ami engem illet, jöhet a harmadik!
