A szereplők fizikai teljesítményén alapuló műfajokat az attrakció állandó kényszere formálja. Mivel a szenzációk gyorsan elavulnak és a néző hamar ráun a nagy mutatványra, az elégedettség folyamatos fokozással tartható csak fenn. A harcművész-mozi és a pornó végeredményben egy rugóra jár, a friss mozdulatsorok és újabb kombinációk hiányában a közönség más örömforrások felé fordul. Gareth Evans elévülhetetlen érdeme, hogy Iko Uwais felfedezésével sikerült a fősodorig juttatnia a pencak silat látványos és pergő stílusát. Az Indonéziában élő brit rendező és a kirobbanó tehetségű koreográfus-harcmester eddigi három együttműködése eltérő forrásokból merít és más koncepciók mentén áll össze, de egyetlen dolog közös bennük.
A menetrendszerűen érkező összecsapások maximálisan kielégítik a célközönség igényeit.
A Merantau népmesei megváltástörténete még visszafogottan adagolta az ökölharcokat. A hangsúly a vándorló legkisebb fiú és a fővárosi lány kapcsolatára, a fehér gazdagok mérgező jelenlétére fókuszáló történetre kerül, a villanásnyi silat-bemutatóktól csak apránként jutottunk el a lehengerlő kikötői fináléig. A nemzetközi áttörést hozó második darab már sokkal tudatosabban építkezik, hisz a torzóban is legendássá vált Game of death bűvöletében fogant. Evans A rajtaütés során tökéletesítette az Uwais (és az edző- és színésztárs Yayan Ruhian) megálmodta bunyók tálalását és minimálisra csökkentette a szükséges dramaturgiai kötőanyagot. A lepukkant toronyház csúcsára igyekvő rendőrcsapat szikár küldetése laza keretet biztosított az egymásba érő leszámolások számára, a film így tulajdonképp egy másfél órás, monstre akciójelenetként működött.
A minimalista sztori gond nélkül befogadta az intenzív és gyors küzdelmeket, egyetlen pillanatra sem akadályozva az elképesztő harcművészeti mutatványok zsigeri hatását. A rajtaütés nem véletlenül keltett óriási figyelmet a zsáner beavatott rajongótáborán kívül is. A műből áradó energia könnyedén magával ragadta azokat is, akiket egyébként nem feltétlenül hoznak lázba az egymáshoz csattanó csontok. Az érezhetően nagyobb műgonddal (és költségkerettel) készült folytatásból sajnos éppen ez az ellenállhatatlan lendület veszett ki.
A legfelső emeletre törő rendőrattak után a második felvonás két és fél órásra nyújtott története vízszintesen terjeszkedik. Evans ezúttal a heroic bloodshed motívumkészletéhez nyúl, de a hongkongi triád-mozik férfikönnyes drámái mellett egy-két főhajtás erejéig az alműfaj japán hajtásait is megidézi. A nem kimondottan eredeti beépülős-maffiás sztori feladata a menetrendszerűen érkező, a korábbiaknál jóval változatosabb silat-balettek összefűzése, illetve egymásnak eső karakterek elmélyítése lenne. A kiszámítható, keresettnek tűnő elbeszélés nem köti le a figyelmet, a nehézkes történetpanelek nem kerülnek kontrasztba az erőteljes párbajokkal. A vészesen kacskaringózó dramaturgia és a fantáziátlanul megidézett modorok a jótékony ellensúly helyett a verekedések erejét csökkentik – magyarán szólva megakasztják a filmet.
Evans a zsáner logikájának megfelelően egy nagyobb igényű, mívesebb tablóra helyezné a figurákat, de a szándékolttal ellentétes hatást ér el. A képregényszerűen elrajzolt karakterek, a túlzó, színpompás kulisszák a felpörgetett, alternatív fizikai- és biológiai törvényszerűségeknek engedelmeskedő harcokkal összhangban vannak – az elnagyolt konfliktusok és erőltetett fordulatok ellenben kilógnak. A tarka fényekben úszó, szimmetrikusan berendezett helyszíneken lassan mozog a kamera, ami jótékonyan ellensúlyozza a verekedések nyugtalan, realisztikusra szabott felvételeit. A bajok ott kezdődnek, mikor a hősök motivációi, a fejlődésük, a köztük lévő viszonyok kerülnek terítékre.
A barátság, a bajtársiasság, a hűség és az árulás toposzaiból nem kerekedik szívszorító tragédia,
a sztori vészesen széttart, a figurák pedig a legkevésbé érdekesek (egyedüli kivétel Yayan Ruhian aprócska mellékszála). A rajtaütés alaptörténete hasonló közhelyekből állt, de a súlyos negyedórák helyett ott csak alibi-narrációról volt szó.
A váz ugyan recseg és ropog, magát a lényeget tekintve mégsem lehet okunk panaszra. A Raid 2 közönsége nyilvánvalóan nem katarktikus sorstragédiát és nem is invenciózus karakterfejlődést vár, hanem egymást püfölő silat-mestereket. Uwas és Ruhian szerencsére nem okoz csalódást, a két koreogfárus még gyorsabb, látványosabb és kreatívabb viadalokat dolgozott ki. Az indonéz harcművészek megoldásai még mindig elképesztőek, egyszerre idézik a kung-fu légies táncait, a boksz masszív erejét és az utcai küzdősportok minden piszkos eszközt megengedő kegyetlenségét. Sárban, konyhában, metróban és egy autó hátsó ülésén folyik a harc, ismét a CGI és az olló segítsége nélkül. A verekedések alatt a kamera kézbe kerül és körbejárja a szereplőket, lélegzetelállító közelségbe hozva a mutatványokat.
Hiába tudjuk, hogy a látottakat rengeteg tervezés, aprólékos gyakorlás és próba előzte meg, ott vagyunk az első sorban és szájtátva figyeljük az ütéseket. A The Raid 2 kalapáccsal, baseballütővel és káprázatos autós üldözéssel súlyosbított összecsapásai kreativitás, brutalitás és tempó tekintetében lazán felülmúlják az első rész egyébként sem alacsony színvonalát. A Merantau szende softcore-tapogatózása és A rajtaütés céltudatos és mocskos silat-pornója után az újabb darab kis híján összeroskad a saját súlya alatt. Az újabb mutatványokat látva a néző tátja ugyan a száját, de két csetepaté között vészesen unatkozni kezd és a legszívesebben képzeletbeli távirányító után nyúlna. Az akciófilm attrakciói gyorsan fáradnak, különösen akkor, ha intenzíven használják őket: bármennyire is látványos ez a stílus, a végtelenségig semmi sem fokozható.
