Bruce Lee például kiválóan kung-fuzott, ráadásul vicces nyávogásszerű hangokat is hallatott e tevékenysége mellé. Chuck Norris csak simán karatézik, de azt brutálisan. Steve Seagal avatott aikido tudását lehet tisztelni, míg Michael Dudikoff kisfiús bájjal halálos ninja-harcos. Schwarzenegger bumfordi mega-izomzata ikonszerű, arca sem akármilyen, Stallonén, az olasz csődörön, ha más nem is, de a cél érdekében elvégzett iszonyú munka mindenképpen látszik. Dolph Lundgren iszonytató germán pöröly, Van Damme pedig amolyan európai, lányos vonású, macskamozgású gyilkos. Az ő nyomdokukba kíván lépni az új sztár, az xXx-el, a Halálos iramban-nal és a Pitch Black-kel befutott Vin Diesel.

Elődeivel ellentétben Diesel nem verekszik szinte sehogyan, előnyben részesíti a lőfegyvereket, ám testalkata, mondhatnám divatosan kigyúrt. Mintha Eros Ramazotti részt vett volna egy féléves anabolikus szteroid-kúrán. Ettől eltekintve, míg elődei ikonok, képregény-figurák, szinte valószerűtlen műanyagkatonák voltak, ő szinte teljesen átlagos, hétköznapi arc, maximum egy death-metall zenekarba illő orgánuma különbözteti meg őt egy menő diszkó ajtónállójától. Mindennapos, átlagos, kamerák előtt teljesen természetesen mozgó fickó, szemet is vetettek rá olyan filmes nagykutyák, mint Steven Spielberg például, de hogy Diesel nem teljesen üresfejű tesztoszteron-raktár, bizonyítják írói és rendezői ambíciói alapján készített saját filmjei (Multifacial, Strays) is, amelyek sikerrel vettek részt a Cannes-i, illetve a Sundance fesztiválon.

A jelen írás apropójául szolgáló Túl mindenen című akciófilmet (rendezte F. Gary Gray) ugyanaz emeli az átlag fölé, amely a főszereplő legfőbb jellemzője is, tehát a természetesség, a közvetlen egyszerűség. Úgy ábrázolja a mexikói drogkartelleket, a Los Angeles-i drogdíler-hálózatot, az azt felgöngyölíteni szándékozó rendőrséget, hogy az teljesen hihető, hiteles, valóságosnak ható, reális. Mintha nem is mozit, hanem a rendőrségi híradót néznénk. Ebben a filmben nincsenek koszban, szennyben, fegyverrel a kézben ügyetlenül mozgó, korábban talán valami nyálas romantikus komédiában látott, Hollywoodba betonozott sztárok, hanem főszereplőstül és mellékszereplőstül hiteles zsarukat, piti passzereket, félelmetes és nagyon veszélyes maffiózókat láthatunk.

Paradox módon éppen az efféle ábrázolási mód a film gyengéje is egyben, hiszen túl könnyű megunni. Túl valóságos, túlságosan hihető, de túlságosan gyorsan szállítja le az ingerküszöbünket, és ha már az leszállt, hiába a testközeli akció, hiába a szinte szemünkbe freccsenő vér, az orrunkba csapó hullaszag, az egész már nem lesz érdekes. Unni fogjuk az élet-halál küzdelmét az egyébként szimpatikus zsernyáknak, tudjuk, hogy bármennyire is valóságos, ez azért mégiscsak egy film, a végén úgyis győz a jó csávó (egy kicsit). De tudjuk azt is, hogy a valóságban ez lehet így is akár, csak itt nincs vége-főcím, egyszer a zsaruk győznek, de aztán a rosszfiúk jönnek, majd megint a zsaruk, és így tovább, amíg bűn van a Földön. Nekünk meg közben elkezdenek hiányozni azok az igazi hősök, akik nem valóságosak, szinte teljesen emberfeletti képességűek, és akik a dolgokat olyan nagyon, olyan végérvényesen tudják lerendezni, akiket nem valami -etikailag és erkölcsileg bármennyire is érthető-személyes bosszú vezérel, hanem magát az emberiséget akarják megmenteni, hogy aztán mindenkinek jó legyen. Mint a mesében, vagy hol...