zene: Wendy Carlos
vezényel: Richard Bowden, Douglas Gamley
kiadás éve: 2002
kiadó: Walt Disney Records
játékidő: 57:49

Kevin Flynnt, a fiatal programozót (Jeff Bridges) kirúgják munkahelyéről, az Encom nevű számítógépes cégtől, miután kollégája ellopja az ötleteit, aki a vállalat vezetőjévé is válik. Rövidesen Dillinger (David Warner) létrehoz egy mesterséges intelligenciát, mely alaposan túlnő teremtőjén, ezáltal már az emberi társadalomra is súlyos veszélyt jelent. Miközben Flynn azon munkálkodik, hogy a cég rendszerébe betörve bizonyítékokat keressen az őt kijátszó férfi ellen, a teljesen önvezérlővé vált program közreműködése révén váratlanul a virtuális tér és a program foglya lesz...

Ha 2010-ben nem készül el a "Tron: Örökség", vélhetően sosem látom az eredetit. Előzetesen arra számítottam, hogy az 1982-ben forgatott előd megmosolyogtató látványvilággal rendelkezik, ami egy akkoriban még bizonyára haladónak számító, ám ma már igencsak naivnak ható technikai elképzeléssel ötvöződik, ám kellemesen csalódtam. A bitek és bájtok nyolcvanas évekbeli földje nem nevetésre ingerlő, hanem inkább bájosan szórakoztató, és az elképzelés, miszerint egy megdöntendő kibertéri minidiktatúra végnapjaiba - amennyiben a "nap" szót használhatom ez esetben az idő érzékeltetésére - tekinthetünk be, még most is jól elviszi a filmet a hátán. Ahogy a "motorok" behatárolt útvonalon zajló versenye is megállja a helyét napjainkban (természetesen az eltelt közel harminc év figyelembe vételével), amit jól jellemez az, hogy a folytatás is az egyik meghatározó részévé tette.

Wendy Carlos talán az egyedüli olyan komponista Hollywoodban, aki a nők táborát nem születésétől kezdve erősítette, hiszen nostradamusi képességekkel nem kifejezetten rendelkező szülei anno még a Walter nevet adták neki. Filmzeneszerzőként kétszer is dolgozott együtt Stanley Kubrickkal, és a "Mechanikus narancs", valamint a "Ragyogás" közé eső intervallumban rakott pontot a nem zenével kapcsolatos elképzelései végére. Carlos már a hatvanas évektől kezdődően aktívan részt vállalt a szintetizátor kifejlesztésében, mely során a hangszer atyjának nevezhető Robert Moog csapatát erősítette. Tudását az 1968-as, nagy sikert aratott "Switched-On Bach" című lemeze Bach-átirataival is bemutatta, mely azon túl, hogy óriási kritikai és közönségsikert aratott, valamint begyűjtött három Grammy-díjat, az első olyan album volt, mely szintetizátorra adaptált klasszikus zenét tartalmazott.

Wendy Carlos ugyan filmzenei munkásságát illetően nem kifejezetten termékeny (és így hetvenen túl már elhanyagolható az esély arra, hogy belehúzzon), de névjegyét kétségkívül lerakta az elektronikus zene műfajában. Emiatt tehát nem okozott nagy meglepetést, hogy a technika és kísérletezés úttörőjeként őt kérték fel egy olyan témájú produkció aláfestésének megalkotására, mint a "Tron, avagy a számítógép lázadása".

Mivel az e sci-fiben látható két világ közt akkora különbség van, mint még korábban soha a filmtörténelemben, a zenei megközelítés is két külön úton jár egyszerre, tehát a komponistára egy összetettebb feladat várt. Az emberek közt játszódó jelenetek - carlosi mércével mérten - hagyományos szimfonikus aláfestést kaptak, míg a számítógép (vagy ahogy akkoriban nevezték hazánkban: "kompjúter") világa lett az, ahol a komponista igazán elemében érezhette magát. Előbbinél a szerző elképzeléseit a Los Angeles Orchestra és a The London Philharmonic Orchestra tolmácsolja, míg az utóbbihoz maga prezentálta a rendhagyó hangzást, de sokszor vegyítette is a két stílust. Annak ellenére viszont, hogy két szimfonikus zenekar is közreműködött, az úgy-ahogy hagyományosnak mondható tételek (például a "Theme from Tron", vagy a kórust is bevető "Love Theme") a játékidő csekély részét teszik csak ki.

Tron univerzumának tényleges ura az analóg és a digitális szintetizátor, míg néhányszor orgona is csatlakozik hozzájuk. Ám messze járunk attól, amit mondjuk az akkori kortárs Jean Michel Jarre művészetéből ismerünk, mert Wendy Carlos nem volt rest kísérletezni, a szabályos melódiákat erősen hanyagolva, a kakofóniától sem visszariadva. Amikor például a nagyzenekart pihenteti, leginkább improvizációnak ható szerzeményekkel áll elő, melyek mintha nem is kész darabok lennének, éppen csak most formálódnak ("Ring Game and Escape"), vagy az utat keresik ("We've Got Company"). Többnyire a nagyon magas, "prüntyögő" hangok uralják a játékidőt, rikoltozik a szinti, és összevissza lépegetünk a hangskálán. A bizarr műben néhol mintha kifacsart esküvői belépőt, rajzfilmzenét vagy torz indulót hallanánk ("Tron Scherzo", "Ending Titles"), amikor pedig azt hisszük, hogy következik egy kis nyugalom, hirtelen átváltunk az említett lépkedésre ("Water, Music and Tronaction", "The Light Sailer"). A score-t három bónusz track zárja. Ezek teljesen feleslegesek, közülük az "Anthem for Keyboard Solo" lemezre kerülését egyenesen nem tudom mire vélni.

A címlapon is jól kiemelt Journey két dallal képviselteti magát: az "Only Solutions"-szel és a "1990's Theme"-mel. Az első a több nagy slágerrel (például: "Any Way You Want It", "Don't Stop Believin'") is előálló banda egy feledhetőbb száma, a második pedig egy visszafogottabb instrumentális rock. Ezek nem különösebben illeszkednek Carlos szerzeményei közé (ennek ellenére nem a lemez végén kaptak helyet, hanem a sűrűjében), de érthető módon már 1982-ben is szükség volt stáblistadalra.

Az elektronikus részt tekintve a score mai füllel már eléggé korszerűtlen hangzású, és aki a film ismerete nélkül próbálkozik meg vele, garantáltan feladja félúton. Jómagam sem hiszem, hogy ezen elemzés lezárását követően valaha meg fogom még hallgatni, de érdemeit el kell ismernem. Bátor score ez, mert senkire és semmire nincs tekintettel, felrúg minden konvenciót. Tron akkoriban még ámulatba ejtő, újszerű világát ellátta egy olyan rendhagyó aláfestéssel, ami ugyan önmagában hallgatva akár erőpróbának is számíthat, a képsorokat mégis tökéletesen kiegészítette.