zene: Hans Zimmer, Trevor Horn és különféle előadók
vezényel: Shirley Walker
kiadás éve: 1992
kiadó: Geffen Records
játékidő: 47:19

Amikor meghal az óriási játékgyár milliárdos tulajdonosa, két utóda, a felnőtt kora ellenére is gyermeki lelkületű Leslie (Robin Williams) és húga, Elzászka (Joan Cusack) tábornok nagybátyjuk (Michael Gambon) gyámsága alá kerülnek. A katonatiszt azonban a játékok készítését jelentősen más irány felé haladva képzelné el, a két testvérnek pedig meg kell gátolnia, hogy a cég ezután műanyag fegyvereket, tankokat és hasonlókat kezdjen el gyártani a kicsik számára...

Nem sok olyan hollywoodi mozi készült, amely ennyire látványosan nem talált utat egy nézői csoporthoz sem: a "Játékszerek" gyerekeknek nem való, felnőtteknek még annál is kevésbé. Talán egyfajta profetikus társadalomkritika szeretett volna lenni, ahol a korszerűtlennek titulált hagyományos, gyermekbarát játékok lassan a szemétdombra kerülnek, korábbi szerepüket pedig erőszakos utódaik veszik át. A vélhető cél tehát kiderül, csakhogy a megvalósítás olyan elfuserált lett, hogy az ünnepélyes, egy kedves alkotás ígéretét belengető nyitány után szó szerint egyetlenegy olyan percet sem találunk, amely legalább egy kicsit elviselhető lenne. A helyszínül szolgáló gigantikus, visszhangos termekben (a produkciót egyébként jelölték a legjobb jelmez- és látványtervezés Oscar-díjára) a régi idők számos közkedvelt játéka felbukkan a díszlet részeként, s egy részüket használat közben is láthatjuk. Azonban a viszonylag kreatív kivitelezésű helyiségekben bolyongó szereplők - talán Robin Wrightot leszámítva - totálisan idióták. A produkció gagyogó-gügyögő "humorát" úgy lehetne jellemezni, mintha egy karácsonyi céges rendezvényen lennénk, ahol a fő műsorszám egy olyan elképesztően tehetségtelen bohóc, akit kifejezetten öt éven aluliak szórakoztatására képeztek ki a már elmegyógyintézetben élő, a túl sok lufihajtogatásba teljesen beleőrült exkollégái.

Az elviselhetetlenül és indokolatlanul hosszúra nyúló játékidő kétórányi, egy rövid pillanatra sem szűnő feszengést jelent, ahol nem érti az ember, hogy mégis mit látott a forgatókönyvben az, aki akár csak egyetlenegy fahrtkocsi kereke legapróbb rögzítőcsavarjának árát finanszírozta. Kizárólag Barry Levinson rendező meggyőző erejét és egyes korábbi filmjeinek minőségét dicsérheti az, hogy a folyamatosan bután vigyorgó Robin Williamstől a tébolyultan pattogó Michael Gambonon át a már húsz éve is vénkisasszonynak tűnő Joan Cusackig össze bírta trombitálni a színészeket (egy idétlen szerepben az itt még ismeretlen Jamie Foxx is égeti magát). A legjobban talán az fémjelzi az egész vállalkozás minőségét, hogy a Levinson társaságában forgatókönyvíróként szerencsétlenkedő Valerie Curtin ezt követően soha többé nem írhatott újabb szkriptet. Mivel a hölgy 1983-ig a rendező felesége volt, arra tudok gondolni, hogy a válás talán mégsem zajlott annyira zökkenőmentesen, mint a direktor hihette, Levinsonné bosszúja pedig szűk tíz év elteltével így öltött testet...

Gyakorlatilag példa nélküli, hogy egy film zenei anyagához ennyi neves vagy ekkor még szárnyát próbálgató, ám később feltörő zenész álljon össze. A fő komponistákat jelentő Hans Zimmer és Trevor Horn mellett itt van előadóként vagy közreműködőként Peter Gabriel, Anne Dudley, Shirley Walker, Seal, Tori Amos, Pat Metheny, Enya, Lisbeth Scott, Jeff Rona, Grace Jones, illetve a "Hősök" című széria zeneszerző párosa, Wendy Melvoin és Lisa Coleman. Amikor aztán szembesültek vele, hogy mihez adták a nevüket, bizonyára minimum elfehéredtek.

A soundtrack egyik fele kiváló darabokból áll, míg a másik feledhető vagy a képből teljesen kilógó szerzeményeket rejt. Ha nem számítjuk a tulajdonképpeni bevezetést (egy részletet Csajkovszkij I. szimfóniájából), akkor nyitányként egy teljesen vállalható, gazdag hangszerelésű, gyerekkórusos karácsonyi dalt hallhatunk a Wendy & Lisa duóval kiegészülve, amely egy hosszabb átgondolásával (ahol a pluszt Seal éneke is jelenti) foglalja keretbe a CD-t. A "The Closing of the Year" az idők során új életre kelve karácsonyi koncertek népszerű darabja lett, de az itt hallható verzió a legjobb, mert még a legismertebb, Plácido Domingo és Sarah Brightman fémjelezte élő verzió sem lett meggyőző. A dal Hans Zimmer és a zenei producerként is közismert Trevor Horn közös munkája, és elmondható, hogy ahol ők ketten együtt dolgoztak, netán csak Zimmer (aki Levinsonnal az "Esőember", valamint az "Örök darab" kapcsán kooperált), ott a "The General" kivételével jó lett a végeredmény.

Három ismert énekesnővel is találkozhatunk az említett keretben. Megtaláljuk Enya egyik legismertebb, egyben legunalmasabb dalát, az "Ebudaé"-t, míg a most bágyadtan éneklő Tori Amos felvételére, a "The Happy Worker"-re a filmbeli munkások táncolnak kínosan. Az Austin Powers-i jelenet során sok minden eszünkbe jut, de hogy az idétlenül dolgozó munkások boldogok lennének, az még véletlenül sem. Az irónia így már csak azért sem jön át, mivel ugyanezen számból később egy szanaszét remixelt verzió is érkezik "Workers" címmel, amely akkor hallható, amikor a melósok már tényleg rosszabb passzban átálltak a háborús játékok készítésére - ráadásul egyik verzió sem egy épületes darab. A harmadik énekesnő Grace Jones, akinek androgün hangja teljesen jól helytáll a "Let Joy and Innocent Prevail" alatt. Az ismét Zimmer és Horn jegyezte darab később egy nagyszerű instrumentális verzióban, Pat Metheny kellemes gitárjátékával is visszatér.

Zimmer még három felvétellel van jelen. Az "Alsatia’s Lullaby", ahol Julia Migenes áriázik egy hangulatos dallamra, a pozitív oldalt erősíti, ahogy a "Battle Introduction" is, amely egy ünnepélyes, pergődobos, skót dudás, "katonai temetős hangulatú" darab, egyben Zimmer egyik legkiválóbb témája. A harmadik szerzemény a harcias "The General", amelyet Michael Gambon üvöltözése vág majdnem teljesen tönkre.

Két dal megemlítése maradt ki. Az egyik Thomas Dolby vállalhatatlan "The Mirror Song"-ja, ahol az adott jelenetben Robin Williams és Joan Cusack vokálozik filmbeli karakterük popzenész alteregójaként(!), míg a másik a Frankie Goes to Hollywood "Welcome to the Pleasuredome"-jának egy nem különösebben izgalmas remixe, amelyet csak az dob fel valamennyire, hogy a score egyes elemeit halljuk benne felbukkanni.

Kezdő filmzenerajongó koromban nagyon kedveltem ezt a soundtracket, de mára a varázsa elillant. Ennek oka nemcsak a filmmel történő megismerkedés utáni keserű szájíz, hanem az is, hogy azok a tényleg nagyszerű felvételek, melyeket mindmáig annak tartok, nehezen bírják ellensúlyozni a kevésbé emlékezeteseket vagy a félresikerülteket. Viszont valami azért mégiscsak megmaradhatott az említett varázsból, hiszen közvetlenül írásom lezárása előtt - bizonytalanságom okán - először pontoztam inkább külön is a trackeket, majd vontam átlagot, ennek köszönhetően végül egy ponttal felhúztam a végleges értékelést. E válogatásalbum különlegességének azt tartom, hogy ugyan már eddig is rengetegszer meghallgattam a méltatott felvételeket, valahogy mégsem untam rájuk. Ez pedig nemcsak ritka eset, de jelez is valamit.