Gianni Di Gregorio filmje a férfiakat a gyengébbik nem szeretetére és tiszteletére tanítja, miközben sztereotip olasz virtusa hihetővé is varázsolja a lovagkori erényeket.
Modern világunkban minden egészséges férfiember a tavaszt várja, azt a pillanatot, amikor a hölgyek az aktuális divatnak megfelelően lenge öltözékekben mutatkoznak az utcákon. Március-április fordulóján már öröm kimozdulni a négy fal közül, hiszen a napsütésben garantáltan összefuthatunk egy-egy hangsúlyozott dekoltázsú, falatnyi vagy éppen színpompás ruházatban sétálgató isteni teremtménnyel, aki mégis elsősorban mosolyával teszi elviselhetőbbé a hétköznapok poklát. A Gianni és a nők címszereplője ugyancsak ide-oda kapkodja a tekintetét, nők tömege veszi körül, fehérnép azonban nem akad a horgára. Ötven feletti házas emberként már nem megy olyan könnyedén a csajozás.
A hódítás vágya az ember – légyen férfi vagy nő – magától értetődő szükséglete, s e megállapítást domborítja ki Gianni di Gregorio személyes élményekkel ironikusan átszőtt filmjében. A Gianni és a nők mégis úgy láttatja férfiszemmel, ráadásul egy kapuzárási pánikban szenvedő férj szemével a világot, hogy egyetlen pillanatra sem merül fel benne véresen komoly gondolatként a hűtlenség, sőt mi több sértő jelzőket sem puffogtat a gyengébbik nemmel szemben. A idősödő címszereplőnek komoly fejtörést okoznak a nők. Miközben az utca idegen szépségei magasról tesznek rá, családjának nőtagjai hétköznapi problémáikkal kínozzák. Felesége kényszeresen bevonja férjét a napi rutinba, cseppet sem féltve őrzött csemetéje aktuális udvarlója elhagyásával bajlódik, a „Mamma” pedig rendre fia ugráltatásán ügyködik. De édesanyja „nyugdíjas klubjába” legalább megéri átruccanni egy csinos ápolónő miatt, ahogy a kutyasétáltatás is hasznos tevékenységnek tűnhet, pláne, ha saját háziállat híján a folyton flörtölő alsó szomszéd ebére vigyázunk.
A Gianni és a nők nem váltja meg a világot, de a nyári kánikulában frissítő felüdülést biztosít. A rendező ügyesen hozza helyzetekbe öregedő figuráit. Sokszor látott szerencsétlenkedéseikből (sérülés tornagyakorlat közben, felsülés virágcsokorral a kézben) meglepetésre nem az elcsépeltség, hanem a megálmodott karakterekhez fűződő alkotói szeretet sugárzik. Nem véletlen, hogy a színészek keresztneve megegyezik az általuk játszott alakokéval, ahogy az sem, hogy a főhőst a rendező és forgatókönyvíró Gianni Di Gregorio alakítja. A végeredmény kellemes másfél óra lett a női szépségről és az édes életről, de az ízig-vérig itáliai mozi szigorúan egyetlen hörpintéssel fogyasztandó.
