Ritka rossz érzés, amikor az ember előtt állandóan a nevess tábla villan föl, miközben ő leginkább sírni akar. De nem örömében, hanem azért, hogy addig se a megőrülés fenyegesse. Mert aki nagyon vicces akar lenni, az nagyon szánalmas marad. Olyan lesz, mint Toalett kacsa és megmentője, a Weiser Riese. Olyan lesz, mint a Bazi nagy film. A Friedberg-Seltzer duó ismét öngólt lő.
A történet úgy keletkezik, mint az a híres Fradi-leves, amit már az oviban is utáltam. Vagyis hogy egy jelszó volt: mindent bele! Látunk itt először is Da Vinci-kódot, meg Kígyók a fedélzetent, Smallville-t, Dumb és dumbert, Kiscsávót és Távkapcsot (látható, mind kifogástalan minőségű, történelmi léptékű mozi...), de leginkább Charlie és a csokigyárt, Narniát és Jack Spannolt (sic!) kapitányt a A Karib-tenger kalózaiból. No hát ebbőll lehet gazdálkodni, gondolták az "alkotók", erre jön a bevétel.
A történet szerint ugyanis négy árvagyerek kap meghívót a világ különböző részéről Willy csokoládé és édességgyárába. Itt hamar kezdik magukat rosszul érezni, hiszen rájönnek, hogy a csokoládé valóban igazi mogyoróval van töltve. (Talán a film egyetlen értékelhető, ám obszcén poénja.) Így fölkerekednek, és bebújnak a ruhásszekrénybe, hogy az örök napfénymentes országba, Gnarniába szökjenek a csúf, gonosz hókuszpók szerű képződmény elől. Gnarniában pedig kiállnak az állati egyenjogúságért, hogy Mr. Tumnus kentaur barátunknak és Hód barátnőnknek (?) lehessenek közös gnómjai. Ehhez pedig le kell győzni a másik csúfat és gonoszt, a Fehér Szukának nevezett nőszemélyt. Természetesen a végén minden sikerül, a jók ismét megszerezték a dicsőség zászlaját. (Na ez a film éppen nincs benne.)
A film egyben fölösleges és ízléstelen is. Ízléstelen, mert a mozivászon másik oldaláról nem látjuk szükségét a hódokkal való csókolózásnak vagy a Jack Spannolt kapitány féle bikinis-tangás néger lányok hastáncos mutatványainak, sem Gnarnia főoroszlánjának potencianövelőkkel való viccelődését, vagy éppen Harry Potterék beszólásait. Amíg egy ilyen vonal részét képezi a történetnek, addig nincs vele gond. De amint a magamutogatás és az öncélúság csapdájába esik, kezdünk lefelé csúszni a moziszékből.
De a film fölösleges is, ha belátjuk, hogy nem tud kategóriájában közel sem annyit adni, mint elődei. Mert ha meglátom Leslie Nielsen véresen komoly arcát az Airplane katasztrófajeleneteiben, hamarosan a térdemet csapkodom. Ellenben ha Lucy többször a levegőbe rúg egy hódot, azon nem találok semmit viccesnek. Sokkal inkább szánalmasnak. Ebben az esetben úgy járok, mint abban a se eleje se vége történetben, amelyekbe hasonlóképpen bele volt dobálva minden: Toalett Kacsa, Whiskas Macska, Knorr, Omo és Kitekat, és amely miatt már annak idején fogtam a fejem. Aztán persze megnyugodtam, amikor láttam, hogy az IMDb szavazói szerint ez minden idők 28. legrosszabb filmje. Pedig már kezdtem gondolkodni, hogy az én humorérzkemmel van-e baj vagy az egész világéval.
