A Szeptember 11 után ismét egy rövid darabokból álló mester-rövidfilmgyűjtemény. Olyan, mintha vékony és finom novelláskötetet lapoznánk.
Az egyikben fehér embert nagyon ritkán látott brazíliai őserdei indián bámul és szorít arcához egy ébresztőórát: inkább érzi, mint érti az idő múlásának természetét. A Tíz perc - Trombita néhány képsora élénk színekkel ragad meg az erre érzékeny néző emlékeiben. E különös rövidfilm-gyűjteményben kiváló, és az olcsó tömegszórakoztatás ellensodrában kedvvel úszó rendezők (sorrendben: Aki Kaurismäki, Victor Erice, Jim Jarmusch, Werner Herzog, Wim Wenders, Spike Lee, Chen Kaige) mintha vázlatkönyvükbe engednének belepillantani. A vázlat szó nem kusza és félkész műveket jelöl, hanem filmes rajzfüzetet, rövidre zárt, egyetlen alapötletre épülő, gondosan megformált miniatűröket. Ilyesmitől jó ideje leszoktatta nézőit a mainak mondott mozi.
E gyűjtemény darabjai mind 10-11 percesek, de a cím nemcsak erre utal, hanem általában a tíz perc időtartam, általában az idő megállíthatatlan múlékonyságára. Marcus Aurelius időfolyamról szóló elmélkedése a közös mottó. Valódi időfolyamról, több száz vagy több ezer év lepergésének megfoghatatlan élményéről mégis csak Werner Herzog fentebb idézett opusa mond valamit: ehhez nyilván kellenek a brazíliai őserdei indiánok. Ha valaki nemcsak betéved, sőt "bedől" egy-egy filmre, hanem a rendezői utak is érdeklik, az talán felfigyel arra, hogy - miként Herzog - a rövidfilm-gyűjtemény többi alkotója is visszatért saját főmotívumaihoz. Novellák, rézkarcok, utólag készült előzmények a kereskedelmi követelményekhez alkalmazkodó "nagyfilmjeik" tisztább megértéséhez.
Kaurismäki tíz perce, mintha a Múlt nélküli ember variációja volna: a helsinki pályaudvarra érkezik egy ember a börtönből, és frissen szerzett, egyelőre még nem is ismert feleséggel akar a szibériai olajkutakhoz utazni. Örömmel ismerjük fel a Múlt nélküli ember két főszereplőjét: a film csendes, rokonszenves, ám jelentéktelen. (Ellentétben Wim Wenders harsány, és csak az ötlete - meg labortrükkjei - révén figyelemre méltó epizódjával: legkevésbé ez tetszett.) A csendességversenyben egyébként nagyon nehéz a csak tízévenként új filmet rendező Victor Ericével versenyezni. Ha eddig A birsalma fénye volt leghalkabb opusa - most fekete-fehér fénykép-rekonstrukciójával, kevés információt közlő múltkollázsával még nagyobb csendet teremt. Ez hasonlít leginkább a némafilmekre. Jim Jarmusch is a fekete-fehér mellett döntött.
Az örök időfolyam poétikus képi ríme mellett dzsessztrombita hangja (játéka) vezeti át egymásba az egyes epizódokat. Sajátos kivétel éppen az ő nagyon halk filmje, melyben Bach Goldberg variációit halljuk: még a koncepció "előírásaival" sem törődött, és neki volt igaza. Mások a tíz perc gazdagságát elevenítenék meg - Jarmusch a tíz perc semmivé foszlását, ürességét (gazdag ürességét? - így is lehet érezni...) ábrázolja, egy forgatás szünetében megpihenő színésznő holtidejével.
A hét epizód utolsó darabja a legismertebb kínai rendező, Chen Kaige fantáziaröptető játéka. Ebben egy férfi lakótelepekkel körülvett pekingi tisztásra irányítja a költöztetővállalat teherkocsiját. A tisztáson egy magányos fát látunk, más semmit. A férfi lázasan rohangál, hajladozik, nagy pakolásba kezd: mintha bútort hordana, mintha tárgyakat cipelne. Előbb bolondnak nézik, aztán segítenek neki, és amikor egy képzelt váza eltörésekor zokogni kezd, a szállítómunkások, meg talán a néző is irigyelni kezdi ezt a makacs bolondot, aki házat képzel magának, s akinek talán valóban itt állt a régi háza - a képzelet terén.
Örvendetes volna, ha megint feltámadna az epizódfilmek egykor sikeres műfaja. A hatvanas években általában harsány vígjátékok készültek ilyen keretben, az olasz filmgyártás kedvelte főleg őket: az akkori "hullám" legjobb darabjait Dino Risi rendezte, és azokban Vittorio Gassman mesterjátéka máig emlékezetes maradt. Igazán maradandó talán egy másik olasz-francia összeállítás lett. A Rogopag (Rossellini-Godard-Pasolini-Gregoretti) a kor nagy "kisfilm-antológiája" benne Pasolini egyik legnagyobb és legszebb alkotásával, a bibliai és mai szegények sorsközösségével.
A Tíz perc - Trombita inkább csak érdekes, mintsem igazán jó film. Aki rászánja magát, örömmel bátorítanám: a butaság mozitengeréből az emberi idő, a filmidő, a gondolatidő folyamába léphet, és ez akkor is jó, ha a gyűjtemény csendes színei hamar halványodnak. Mindenesetre nagy érdeklődéssel várom a film párdarabját (Tíz perc - Cselló), melyben a mai filmművészetnek szintén jelentős alakjai, Bertolucci, Menzel, Szabó István nyitják ki vázlatfüzetüket. A valódi filmművészet jó ideje hátrál-hátrál, ki tudja hova és meddig, de végzetes baj talán nincs még, ha ilyen filmek is készülnek és eljuthatnak a moziba.
