Tíz kicsi indián egy esőáztatta motelben. Egy test, tíz lélek, halál az életen túl.
Az özönvíz összegyűjtötte Agatha Christie tíz kicsi indiánját Hitchcock moteljában. Szobaszámot mindenki kap, esélyt nem, a titkok a múltnál messzebbre mutatnak, a hazugságok nem is mindig átlátszóak. James Mangold színészgarnitúrájában a rendező régi felfedezettjei, az Észvesztőben megismert Clea DuVall, a Cop Land sztárja, Ray Liotta, a zene a Forrest Gump és a Vissza a jövőbe-trilógia soundtrackjét is jegyző Alan Silvestri munkája.
Az új kezdet felé tiszta lappal száguldó call-girl csöppet sem hamupipőkei módon elhagyja a fél pár cipőjét (lásd még Bulgakovnál: Annuska kiöntötte az olajat), a józanéletű George és családja fennakad a tűsarkon, ezért aztán a hisztis főnöke táskájában kotorászó Ed, az exrendőr, elgázolja az esernyője alól fia felé szerető pillantásokat küldő családanyát. Ez a reklámosztagokat is meghazudtoló hirtelen képi- és idősíkváltásokkal berobogó kezdet épp oly bonyolult, mint amilyennek látszik, s a pszichothiller szálai itt még csak össze sem futottak. Az egész esőáztatta csapat kiköt a Noé bárkájaként funkcionáló nevenincs motelban, ahová később beesik egy ifjú, de boldogtalan házaspár meg egy tömeggyilkos és őrzője. Kisvártatva, ahogy azt a mozinéző el is várja, elszabadul a pokol. A film készítői mindent felhalmoztak, ami csak a műfajról eszükbe jutott. Kísértetszálló a reménytelen nagy vízár közepén, ahogy a Psychó-ban meg van írva, jeges tetem a frigóban, hattyúdalra készülő kiszuperált exzsaru (Szolgálunk és védünk!), wc-csőhöz bilincselt rabló, kissé túl ideges álpandúr, simlis moteltulajdonos. Rejtegetnivalója mindenkinek van, akárcsak Agatha Christie-nél.
Az égi áldás csillapíthatatlanul ömlik a hősök nyakába, a telefonvonalak halottak, a mobilok térerőtlenné válnak. Az első áldozat a vászonról barnán, kényeskedve, de legfőképpen fejvesztetten távozó Rebecca de Mornay-alakította színésznő, aztán sorban jönnek a többiek. Persze húzónévből még ezután marad pár a filmben. A szabadszájú, de tisztalelkű prosti szerepében a Bérgyilkos a szomszédom-ban feltűnt Amanda Peet cidrizik, aki egyébként hetente egyszer a képernyőn is látható a Jack és Jill című szappanszériában, az eseményekbe lúzer módon csöppenő szerencsétlen flótás bőrébe pedig a Viharzónában nyújtott alakításáért rendkívül pozitív kritikákat bezsebelő John Hawkes bújt. Az igazi hadszíntér kezdetben azonos, később két különböző térfelén John Cusack és Ray Liotta tevékenykedik. Minden hullához egy-egy szobaszám jár mint a rejtély kulcsa. Amikor az ideális gyanúsított is kidől a sorból, következnek a találgatások. Mi lehet a közös a tíz kicsi indiánban? Vajon ki a gyilkos? Talán az egykor szomjan halt rezervátumlakók szellemei? Hát majdnem...
Az okok és indítékok az elme kimeríthetetlen titokraktáraiban keresendőek. James Mangold rendező olyan típusú egy helyszínen játszódó rettegésmozit akart rendezni, mint Hitchcock-tól a Hátsó ablak vagy Ridley Scott-tól A nyolcadik utas: a halál. Mindezt megspékelve némi Agatha Christie módján megkavart találgatós társasjátékkal és egy hasadt tudatállapotot boncolgató kerettörténettel (a bolondok háza már az Angelina Jolie-nak Oscart hozó Észvesztőben a rendező érdeklődésének középpontjába került), a végeredmény egy újabb szakavatottan fordulatos, szükségképpen csavaros, mégis egyszerhasználatos thriller. Kéretik borzongani!
