Jafar Panahi független filmrendező az iráni nők kiszolgáltatott, megalázó helyzetéről forgatott filmet Teherán utcáin. Egy olyan országban, ahol nemcsak a nők életét, hanem azoknak filmen való ábrázolását is szigorú megkötések korlátozzák. Filmjei kezdettől fogva nagy sikereket érnek el az európai filmfesztiválokon, pedig utolsó két alkotását Iránban be sem mutathatták.
Panahi a nálunk két filmje révén ("A cseresznye íze", "A szelek szárnyán") már ismert Abbas Kiarostami asszisztenseként kezdte a szakmát, s első filmjét, "A fehér léggömb"-öt is az ő forgatókönyve alapján készítette. Nem tekinthető azonban csupán mesterét utánzó tanítványnak. Alkotásaik már témaválasztásuk révén is alapvetően különbözőek. Kiarostami kamerája végtelen türelemmel pásztázza a perzsa tájakat, ahol az emberek gyakran csupán apró figurák a térben, s egy-egy eseménysor egy meditációs képbe foglalt költeményként bontakozik ki előttünk. Míg Panahi Kiarostamival ellentétben sok közelit, szűk beállítást használ, hiszen hősei az iráni nagyváros útvesztőiben bolyonganak. Teherán szegény negyedeinek kaotikus utcáin, ahol minden négyzetméter sűrűn szőtt eseményekkel, kiismerhetetlen sors- és hangfoszlányokkal. Bár alkotásaik mutatnak hasonló vonásokat, az inkább az iráni film különleges helyzetéből adódik.
Iránban 1979-ben győzött az iszlám forradalom. A Khomeini ajatollah szellemi vezetésével létrejött hatalom megsemmisítette az előző kormány által bevezetett liberális családjogi törvényeket, a nőket újra csadorba, elszigeteltségbe, férjük, apjuk fennhatósága alá kényszerítette, s eltiltotta őket bizonyos hivatások gyakorlásától. Csak apjuk vagy férjük engedélyével hagyhatták el a várost vagy az országot, autóbuszra a hátsó ajtón szállhatnak fel, s a váláshoz való joguktól is megfosztották őket. A Korán által tiltott emberábrázolásra hivatkozva bezárták a mozikat, filmeket, könyveket semmisítettek meg. Khomeini halála óta a fundamentalista hatalom sokat engedett ebből a tilos a kép, tilos a nő szigorból. A totalitásra törekvő diktatúrát erőskezű rendőrállam váltotta fel.
A nők filmes ábrázolását azonban még mindig keményen korlátozzák. A nőt a férfiak akaratát engedelmesen követő figurának tekintik. Tiltott a róluk mutatott premier plán, olyan ruházatot kell viselniük, amely elrejti hajukat, testük körvonalait, s tilos a nő és férfi közötti testi érintkezés bemutatása stb. Bár a csador helyett már a fekete kendő is megteszi, de ez a lényegen nem változtat, a nők a társadalom kitaszítottjaiként, akarat és vágy nélküli bábként, érinthetetlen, láthatatlan élő halottakként kellene hogy vegetáljanak lét és nem lét határán. S ha nem ezt teszik, börtön vár rájuk.
"A kör" megértéséhez persze nem feltétlenül szükséges tisztában lenni az iráni társadalmi és politikai helyzettel, annak ellenére sem, hogy a film csak érintőlegesen utal rá, nem magyarázza túl az abszurd szituációk sorát. Csak sejtjük a lassan kibontakozó kép alapján, miért is bujkál űzött vadként a teheráni utcákon néhány nő, s miért kötnek ki végül ugyanott, ahonnan jöttek, a börtönben, annak ellenére, hogy semmi mást nem tettek, mint kétségbe esetten küzdöttek azért, hogy visszakerülhessenek az életbe. Az egyikük egyedül mert telefonálni az utcán vagy buszra akart szállni férfi kíséret vagy engedély nélkül, a másik lányt szült, a harmadik teherbe esett a közben kivégzett szerelmétől, volt aki magára maradt gyerekével, volt aki rá mert gyújtani.
Az utóbbi évek legjelentősebb perzsa filmjei a kiszolgáltatott helyzetükből kitörni képtelen nőkről szólnak. A szűkszavú, titokzatos iráni filmek titka, hogy nem magyaráznak, csupán ábrázolnak. Történeteikben nincsenek elvarrt szálak, csak részleteket látunk. Az önkorlátozás, az eszközök minimalizálása, melyre részben a cenzurális határok miatt kényszerültek, létrehozott egy szikáran pontos, önálló filmnyelvet, egy iráni újhullámot az ezredfordulón. Sajátos helyzetük abból is ered, hogy az országba európai filmet utoljára az iszlám forradalom előtt engedtek be, az amerikai filmek túlsúlyáról pedig végképp nem beszélhetünk. Így nőhetett fel Iránban egy olyan filmes generáció, mely az újhullámos és neorealista filmek óta nem követhette figyelemmel a világ filmtermését. Ez a sajátos elszigeteltség furcsa módon épp egy filmnyelvi letisztulást eredményezett, melynek köszönhetően az iráni filmek az utóbbi években tarolnak az európai filmfesztiválokon.
Különös, hogy 2001 áprilisában, a "A kör" amerikai bemutatója után két nappal, a film rendezője, Jafar Panahi egy koszos padhoz láncolva éjszakázott egy new york-i börtönben több más sorstársával együtt, mivel nem volt hajlandó beleegyezni, hogy az amerikai hatóságok úgy bánjanak vele, mint egy bűnözővel, vagyis nyilvántartásba vételhez lefotózzák és újlenyomatot vegyenek róla. Panahi így ír erről az esetről: "Az embereket a világ minden pontján korlátok veszik körül, csak a "körök" mérete változó".
