zene: Alex Heffes
vezényel: Alex Heffes
kiadás éve: 2011
kiadó: Silva Screen Records
játékidő: 56:11

A múlt év folyamán Magyarországon forgatott "A rítus"-t a hazai sajtó részéről nagy figyelem övezte - természetesen Budapest nem saját magát "alakította", hanem Rómát. Szinte naponta jelentek meg hírek, hogy a főszereplő Anthony Hopkins hol járt, mit csinált, vagy merre is forgatott a stáb. A filmet rendező Mikael Hafstrom szép reményű filmesként érkezett Hollywoodba pár évvel ezelőtt. A svéd direktor a hazájában forgatott "Könyörtelenek" című alkotással került a figyelem középpontjába, a 2003-as mozit Oscar-díjra is jelölték. Amerikai munkáinak első állomása a "Kisiklottak" volt, mely különösebb kritikai elismerést nem zsebelt be, mint ahogyan a rá két évre elkészült Stephen King-adaptáció, az "1408" sem, azonban a filmekkel kapcsolatban komoly kifogás sem vethető fel. Érdekesség, hogy Hafstrom ezután forgatott "Sanghaj" című romantikus filmjét a stúdió elsüllyesztette valamelyik erre a célra létesített hollywoodi fiók sötét mélyére (nálunk tavasszal jelent meg, de csak DVD-n), így az ezt követően készült "A rítus" előbb került bemutatásra.

Nincs könnyű dolga annak, aki ördögűzős film készítésére vállalkozik, mivel egyrészt a téma nem olyan sokrétű, hogy elbírna sok ilyen témájú mozit, másrészt eleve van egy etalon, vagyis "Az ördögűző", mellyel óhatatlan az összevetés. "A rítus"-nak viszont nincs szégyenkeznivalója, mivel nem rossz film, bár ha az említett klasszikussal vetjük össze, akkor nyilvánvaló lesz a különbség. Ugyanakkor az is igazságtalan, hogy ezt a mozit a kritikusok többnyire elmeszelték, annak ellenére, hogy feszültség és hangulat tekintetében néhol igen erős momentumokkal rendelkezik, és bizony több olyan jelenete is van, melyet sajnos manapság csak ritkán kapunk meg a horror műfajába sorolható filmektől.

A forgatás során szakértőként alkalmazták azt a papot, akiről a film szól, és maga a rendező is elmélyedt az ördögűzés témakörében, talán pont ezek miatt lett a mozi többnyire realista felfogású, véres jeleneteket nélkülöző, inkább gondolati síkon félelemkeltő alkotás. "A rítus" tehát megtörtént eseményeket dolgoz fel, és egy fiatal amerikai pap kálváriáját meséli el. Michael Kovak (Colin O'Donoghue), egy temetkezési vállalkozó gyerekeként már fiatalon a halottak közelébe kerül. Ugyan katolikus hite csupán szalmaszálon nyugszik, mégis papnak kezd tanulni. Az utolsó nagy lépés előtt azonban bizodalma meginog az egyház tanításaiban, és úgy dönt, felhagy azzal, hogy pap legyen. Egy fatális baleset viszont mégis úgy alakítja életét, hogy mégse tudjon csak úgy kiszállni. Feljebbvalója Rómába küldi, hogy a kereszténység központjában erősödjön meg a hite. Itt kerül kapcsolatba a furcsa Lucas atyával (Hopkins), aki az ördögűzés egyik nagy mestere. Az idős pap beavatja a démonűzés rejtelmeibe, hogy ezzel is szilárdítsa a növendék bizalmát az egyházban. Azonban Michael múltjában olyan sötét titok lappang, ami végül mindkettőjük életére nagy hatással lesz.

Hafstrom sok zeneszerzővel dolgozott már együtt. Gabriel Yared, Klaus Badelt és Edward Shearmur után, "A rítus" esetében az egyre inkább előtérbe kerülő Alex Heffesre esett a választása. Heffes a kilencvenes évek elejétől komponál, mozifilmek stáblistáján 2003 után találkozhattunk a nevével, főként a nagysikerű dokumentumfilm, a "Zuhanás a csendbe" alá szerzett zenéjével hívta fel magára a figyelmet. Az ezt rendező Kevin Macdonald később két művéhez is Heffest szerződtette, így került "Az utolsó skót király" zeneszerzői posztjára, majd "A dolgok állásá"-hoz. A "Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya" esetében kiegészítő zenei anyagokat készített, illetve ő volt az idei Oscar-győztes dokumentumfilm, az "Inside Job - Bennfentesek" zeneszerzője is.

"A rítus" aláfestésénél elektronikus megoldásokat és szimfonikus zenekart használt a szerző, igazából semmi különlegeset, viszont a nagy kliséket is elkerülte, amik pedig a score-ban sablonosnak nevezhetők, azok sem elcsépeltek. Nagy pozitívuma, hogy hatásosan, de mégis szinte észrevétlenül keverednek benne az elektronikus és az élő zenei megoldások. A másik igencsak dicsérendő pontja pedig az a zenei koncepció, amivel Heffes elérte, hogy muzsikája a dráma és a horror mezsgyéjén mozogjon, hol ide, hol oda billenve, de oly módon, hogy egyik kategóriába se legyen sorolható. Drámából hirtelen, határozott átmenet nélkül lesz feszültséggel teli muzsika, majd ennek az ellentéte, vagyis mindezzel tökéletesen követi a sztorit, ami szintén a dráma és a horror határán egyensúlyozik. Az efféle score-okból általában nagy káosz szokott születni, jelen esetben szerencsére nem ez történt.

A zene főtémáját a "The Procedure" mutatja be. Az ambient aláfestésből előbukkanó, zongorán megszólaló dallam karakteres és sejtelmes. A vezérmotívum első hangjait a "Going to Rome"-ban fafúvósok játsszák el majd kiteljesedve, nagyobb dinamikával hallhatjuk, végül a szinti segítségével előállított kórus is feltűnik - sajnos a computerénekesek jelen muzsika esetében se teljesítenek túl fényesen, bár szerencsére kellően visszafogott mértékű az alkalmazásuk. A score későbbi részeiben a főtéma összetettebb formában már ritkábban fedezhető fel, csak részleteiben tűnik elő, inkább csak a dallam hangulata és stílusa köszön vissza. Ilyen tétel a "God's Fingernail" vagy az "Angeline's Story", utóbbiban az elektronikus megoldások is erőteljesebb szerepet kapnak.

A "The Accident" rejti "A rítus" zenéjének másik fontosabb témáját, ez vonósok tolmácsolásában szólal meg, legkiválóbb formáját pedig a záró trackben, a "The Farewell"-ben mutatja - ez a tétel egyébként szinte olyan, mintha egy James Newton Howard-score katartikus lezárását hallanánk. A történet előrehaladtával egyre több nehezebb horrorelem is megjelenik a muzsikában, ezeket többnyire egy-egy szólóhangszerrel, vagy dallamos megoldásokkal oldja a szerző. Ilyen tétel például a teljes bizonytalanságból induló, végül megnyugvásba torkolló "Phone Call to Father". Mivel a film nem a vizuális ijesztgetés mentén kívánja elérni a kívánt hatást, így klasszikus értelemben vett vegytiszta horrorzenei tételt is mindössze egy esetben tartalmaz a CD, a "Michael Remembers / The Hospital" páros track első fele tartozik ebbe a körbe.

A score bizonyos részei beférnének Christopher Young életművének jobb alkotásai közé. A (mű)kórussal megtámogatott "The Terror Is Real", "Exorcism of Lucas Pt 1" és "The Final Exorcism" egyértelműen Young horrorzenei munkásságának minőségibb epizódjait idézik meg - ez egyébként nemcsak a stílusbeli hasonlóságban, hanem a zenei felépítésben is megmutatkozik.

Bevallom, Alex Heffes munkája elsőre nem fogott meg, azonban a film alatt tökéletes atmoszférát teremtett, így később felfedeztem a muzsika értékeit. "A rítus" score-ja tehát inkább egészében nézve és főként hangulati síkon lett erős alkotás, részleteiben már nem annyira emlékezetes, noha két-három tracket (főként a csodás finálét) pár év elmúltával is szívesen elő fogok venni.