zene: Hans Zimmer, Klaus Badelt
kiadás éve: 2001
kiadó: Milan Records
játékidő: 40:18
Sean Penn 2001 januárjában jelentkezett harmadik rendezésével, melynek forgatókönyve a svájci származású író, Friedrich Dürrenmatt 1957-es regényén, "Az ígéret"-en alapul. Már maga a mű is egy adaptáció, Dürrenmatt ugyanis a Vajda László által rendezett "Fényes nappal történt" című filmhez készített forgatókönyvét dolgozta át (s csavarta meg többek között másfajta befejezéssel), melyet az elmúlt ötven év során számtalanszor megfilmesítettek már. Penn moziját a tengerentúlon hűvösebb fogadtatásban részesítették, mint európai viszonylatban: míg itt olyan rangos díjkiosztókon jelölték, mint a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál vagy a Cannes-i Filmfesztivál, addig odaát egy erős közepes alkotásként jellemezték. Díjak ide, elismerések oda, számomra e film nem a rendezés és nem a történet okán vált emlékezetessé, hanem a hangulata, valamint Jack Nicholson alakítása miatt, aki hibátlanul formálja meg a nyugdíjazás küszöbén álló zsarut, Jerry Blacket, aki ahelyett, hogy öregkorára kedvenc hobbijára, a pecázásra koncentrálna, egy meggyilkolt kislány szüleinek tett ígéretének megszállottjává válik.
Penn az első két filmjéhez Jack Nitzschét kérte fel a zeneszerzői poszt betöltésére (a komponista vele dolgozott utoljára a "Menekülés az éjszakába" című dráma kapcsán), "Az ígéret megszállottjá"-val pedig Hans Zimmert kereste fel, aki azonban időhiányra hivatkozva nem akart részt venni a projektben, ezért tanítványainak sorából Klaus Badeltet ajánlotta be. E történet érdekessége az, hogy bár ők ketten egyenrangú félként jelentek meg a stáblistán, illetve a filmzenealbumon, Zimmer végig a háttérben mozgott, ami egészen pontosan annyit jelentett, hogy a zene készítése során itt-ott feltűnt ugyan, de valójában nem fordított számottevő időt arra, hogy a produkcióval foglalkozzon. Mindezek fényében pedig akár azt is kijelenthetnénk, hogy Badelt első önálló hollywoodi zenéje "Az ígéret megszállottjá"-hoz fűződik.
Badelt először temp zene nélkül nézte meg a filmet, ami elmondása szerint rögtön hatással volt rá. Eszébe jutott a skandinávok tizenkilencedik században készült himnusza, s annak egyszerű hangzásvilága, valamint a Nicholson karaktere között vélt párhuzam okán a minimalista úton kívánt elindulni, amely elképzeléssel Penn is maximálisan egyetértett. Ezen hirtelen jött ötlet és a direktori áldás nagy előnyt jelentett számára, ugyanis összesen tíz napja volt arra, hogy megírja, felvegye és kikeverje a zenét, mely egyáltalán nem mondható soknak, pláne nem egy kétórás produkció esetében. Éppen ezért számos olyan művész (Michael Brook, Craig Eastman, Heitor Pereira, valamint Martin Tillman) közreműködésére is szüksége volt, akik a score feljátszása mellett a zene alakulásában is segítségére voltak. Badelt egy nap alatt megírta a fontosabb témákat, a score többi részének elkészítése pedig az időhiány okán nemegyszer ad hoc jelleggel zajlott. Minthogy a film utómunkálatai ezzel párhuzamosan folytak, Penn úgy tudott jelen lenni a zenekészítésnél, illetve véleményezni a meglévő részeket, hogy majdnem minden este elrepült hozzájuk Santa Monicába, reggel pedig visszautazott San Franciscóba.
A feszített munkatempónak és a zűrös napoknak azonban nyomát sem érezni a végeredményen: egy maréknyi zenészen, illetve hangmintákon, effekteken alapuló, minimalista hatású zene került a képsorok alá, amely a cselekményhez és a szereplőkhöz egyaránt jól idomul. A film hangulata és története nem igényel zenekari brillírozást, grandiózus vagy magasztos témákat, ami jelen esetben előnyként szolgált, s ezt maximálisan ki is használták.
Az albumnyitó "The Angler" a dobok (melyek lényeges gerincét képezik a mű egészének úgy, hogy vagy magas kopogó hangot adnak ki, vagy mélyen dohognak), a szomorkás hegedűszóló, valamint a háttérbe húzódó zongorahangok mellett Alison Moynihan vokáljával alapozza meg a hangulatot, amely a képsoroktól elvonatkoztatva ürességet, fájdalmat, szomorúságot áraszt. Ezen érzés a kiadvány teljes terjedelmében végigkísér bennünket, s olyan tételek mélyítik el különösen, mint például az akusztikus gitárra épülő "Jerry & Lori", a "Revisit Crime Scene", a többek között leszorított gitárhúrok pattogtatásán alapuló "The Wizard" vagy a "The Pledge" is. Mindezek mellett olyan zenei megoldások is felbukkannak, amelyek a "Hannibal" komorabb, mélyebb darabjaival rokoníthatóak - ilyen többek között a "He'd Rather Not", illetve a "You're Crazy" eleje. Ezen lassú folyású, cseppet sem felemelő muzsika végig ugyanazon a szinten mozog, ám (akárcsak egy Craig Armstrong-féle drámazene, vagy egy jobb Philip Glass-szerzemény esetén) ezen egyhangúság nem megy a minőség rovására. A korongon mindössze két könnyedebb hangvételű track bújik meg ("Ex Cop" és a "The Swing"), melyek egyfajta pihentető szigetként szolgálnak a "The Pledge" hallgatása során.
Amennyiben épp nem vagyunk jó passzban, úgy ne "Az ígéret megszállottja" score-jából összeállított negyvenperces korongot emeljük le a polcunkról, mert az játszi könnyedséggel fogja szinten tartani állapotunkat. Nem nevezném fajsúlyos hallgatnivalónak, sem letargikus szerzeménynek, ám melankolikus hangulatával így is képes egy kicsit rátelepedni az emberre, ezért azon művek közé sorolható, melyeket alkalmanként szívesen elővesz az ember, de túl gyakran nem hallgatja meg. Amennyiben pedig a funkcionalitását nézzük, a filmhez remekül passzol, az idő rövidsége ellenére sem tűnik összecsapott fércmunkának.
