Az idei Cannes-i Filmfesztiválon az egyik mellékszekciókban debütált a Gazer című thriller, amelyet egy Ryan J. Sloan nevű villanyszerelő készített a barátnőjével a főszerepben. A forgatás három évig tartott, mert a stáb hétvégente tudott csak forgatni, és a résztvevők többsége ingyen, lelkesedésből vállalta a részvételt. A vetítés után az anyagiakat firtató kérdésre Sloan elmondta, hogy annyira ráment mindenük a produkcióra, hogy nemrég az áramot is kikapcsolták náluk – de megérte, hiszen itt vannak Cannes-ban.

Ha nem is sűrűn fordul elő, hogy valaki rögtön a világ első számú filmfesztiválján debütál rendezőként, nem szokatlan ez az eredettörténet, sokan sok mindent hajlandóak feláldozni azért, hogy elkészíthessék a filmjüket. Ők azonban többnyire kezdő alkotók – az, hogy beérkezett hollywoodi legendák tegyenek fel mindent az álomprojektjükre, szökőévnél is ritkábban fordul elő. Idén Cannes-ban erre két precedens is akadt: Francis Ford Coppola a borászatát tette pénzé, hogy állni tudja a 80-as évek óta dédelgetett Megalopolis 120 milliós büdzséjét, míg Kevin Costner eddig 38 millió dollárt ölt bele a Horizont című westerneposz elkészítésébe, ráadásul 100 millió dolláros jelzálogot vett fel a házára. Nehéz eldönteni, ki vállalt nagyobb kockázatot, Coppola, aki egy, a nagyközönség számára szinte emészthetetlen egotripet készített, vagy Costner, aki egy máig népszerű műfajt választott, de úgy vágott bele a négyrészes film leforgatásába, hogy egyelőre csak az első két epizód büdzséjét sikerült összegyűjtenie.

Abból a szempontból persze mégsem meglepő, hogy egy lapra tett fel mindent, mert a még élő színészek közül nála jobban talán csak Clint Eastwood érezheti magáénak a western műfaját. Első nagy sikerét is egy ilyen produkcióval aratta (Silverado), rendezőként egy westernnel mutatkozott be – és már a Farkasokkal táncolóba is beleinvesztált pár milliót a saját pénzéből –, amikor pedig úgy tűnt, hogy lecsengett a 90-es évek westernhulláma, a Fegyvertársakkal újra bebizonyította, hogy a műfaj nem halott, sőt, a csúcsra azzal a Yellowstone-nal tért vissza, ami ugyanezt a zsánert helyezte át modern környezetbe. Costner azonban úgy érezte, még nem mondott el mindent a vadnyugatról, és addig nem is zárhatja le méltó módon az életművét, amíg nem fejezi be az 1988 óta dédelgetett álomprojektjét.

Az eredetileg egyetlen önálló filmként elképzelt Horizont végül egy monumentális eposszá duzzadt – illetve duzzad, ha elkészül mind a négy rész –, ami nemcsak produkciós szempontból merész vállalás, de felveti azt a kérdést is, hogy 120 évvel az első western bemutatása után érdemes-e újra elmesélni Amerika ezerszer elregélt eredetmítoszát. Az amerikai polgárháború idején játszódó történetben nincsenek is új elemek, unásig ismert toposzokból épül fel cselekmény. Az egyik szálon apacsok támadnak rá a San Pedro völgyben egy településre, és a kegyetlen vérengzést csak kevesen élik túl, köztük a Sienna Miller által alakított Frances és a lánya. Az amerikai hadsereg katonái már későn érkeznek, vezetőjük, Trent Gephardt (Sam Worthington) azonban felkarolja az özvegyen maradt nőt és a gyerekét. Közben követhetjük az árván maradt Russelt is (Etienne Kellici), aki a bosszúszomja által vezérelve csatlakozik egy indiánokra vadászó zsoldoscsapathoz. Még a film elején tanúi lehetünk annak is, hogy egy Lucy nevű nő (Jena Malone) rálő az őt bántalmazó férjére, és elmenekül a csecsemőjével együtt. Később már Ellen néven látjuk viszont, új férje van, az exe emberei azonban rátalálnak. Itt lép be a történetbe a Marigold nevű örömlány (Abbey Lee), aki akaratlanul is belekeveredik a konfliktusba, és csak egy magányos idegennek köszönhetően menekül meg – ő a Kevin Costner által alakított Hayes Ellison, a belépőjére pedig nagyjából egy órát kell várnunk. Néha látjuk az apacsokat is egymás között társalogni, kiderül, hogy a törzs nagy öregje nem nézi jó szemmel, ahogy a forróvérű fiatal harcosok a fehérekre támadnak. Végezetül követhetjük egy klasszikus telepeskonvoj útját is, ahol az okozza feszültséget, hogy egy fiatal brit házaspár nem akarja kivenni a részét a közös munkából, amit a csapat vezetője (Luke Wilson) szóvá is tesz.

Az egymástól jelentős távolságra tekergő szálakat elviekben összeköti, hogy majdnem mindenki a plakátokon hirdetett, még épülőfélben lévő Horizont városa felé tart, de a háromórás első epizód még nem erről az utazásról, hanem a szereplők bemutatásáról szól. Costner és írótársa, Jon Baird mindezt olyan ráérősen teszik, beiktatva a fő csapásirányhoz csak érintőlegesen kapcsolódó mellékepizódokat, mintha nem is mozifilmet, hanem 12 órás minisorozatot készítenének. Abból is egy olyat, ami nagyon csikorogva áll csak össze egyetlen történetté, és miközben egyes epizódok túlságosan hosszúnak és részletgazdagnak tűnnek, mások – mint például az indiánok szála – csak lógnak a levegőben. Mindez talán visszavezethető arra, hogy az első változat még 230 perces volt, és ezt faragta le Costner háromórásra – a végeredményből ítélve egy életen baltával. A Horizontban papíron megvan minden, ami a westernt az 1940 és ’60 közti aranykorban népszerűvé tette az archetipikus karakterektől a látványos természeti hátterekről az erőszakig és a romantikáig, csak mintha a monumentális anyagba beletört volna Costner, Baird és Miklós Wright vágó bicskája.

Costner persze nem felejtett el rendezni, akadnak bőven emlékezetes pillanatok a filmben, kezdve a brutális apacstámadástól Jamie Campbell Bower (a Stranger Things Vecnája) kiváló magánszámán át a remekül fotografált eredeti helyszínekig. A színészválasztással sem lőtt nagyon mellé a rendező, ő maga álmában is el tudná játszani a kemény, mégis emberséges pisztolyhőst, Sam Worthingtonnak, Michael Rookernek, Luke Wilsonnak vagy Will Pattonnak pedig határozottan jól áll a vadnyugat. Dicséretes az is, hogy a nők a műfajban megszokottnál komolyabb szerepet kapnak, az első felvonásban Miller, Malone és Lee talán többet is vannak a vásznon, mint a férfiak.  

A Horizont valójában egyszerre korszerű és korszerűtlen produkció. Egyrészt amiről és ahogy mesél, az a John Ford-féle klasszikus westerneket idézi, azokat a filmeket, amelyeken először a spagettiwesternek léptek túl, majd a 90-es évek revizionista alkotásai is a Nincs bocsánattól a Costner-féle Farkasokkal táncolóig. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy ma már több időt töltünk a tévé előtt, több órán át sorozatokat darálva, mint a moziban, akkor nem biztos, hogy eleve halálra ítélt ötlet egy tévés dramaturgiai eszközöket használó filmszériát készíteni. A helyzet iróniája persze tagadhatatlan:

Costner úgy akarja ünnepelni a moziélményt, hogy becsempészi a tévét a filmvászonra.

Más kérdés, hogy amíg egy sorozat epizódjai hetente érkeznek – vagy egyszerre, mint a Netflixen –, a Horizont második részére két hónapot, a harmadikra legalább egy évet kell várni, és egyelőre rejtély, elkészülhet-e a negyedik rész, így jóval nehezebben lehet majd felvenni a fonalat, vagy csak emlékezni rá, hogy mi történt a tucatnyinál is több karakterrel. Az első epizódot jelen formájában megítélni is nehéz, mert ellentétben az olyan híres filmszériákkal, mint A Keresztapa, a Star Wars vagy az Alien, a Horizont első része önmagában értelmezhetetlen. Nem egy komplett, önálló filmet kapunk, hanem egy, a végén remélhetőleg összeálló történet negyedét. Nincs kizárva, hogy utólag, a komplett szériát ledarálva helyére kerül minden, de egyelőre úgy tűnik, hogy Costner túlvállalta magát – a hite, a kitartása, a mozi és a western iránti szenvedélye ettől még ugyanolyan imponáló.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk.