A "Faust 5.0" azon ritka filmek közé tartozik, melynek egyszerre három rendezője is van: Isidro Ortiz, aki korábban reklám és rövidfilmeket készített, továbbá Alex Ollé és Carlos Pedrissa, a híres "La Fura dels Baus" nevű, multimédiás előadásokra specializálódott színtársulat rendezői. Ez utóbbiakhoz fűződik a "Faust 3.0" című darab, mely az 5.0 elődjének tekinthető. Előadásaik kapcsán egy újfajta színházról beszélhetünk, mely túllép a hagyományos határokon, mely olyan különböző világok összekapcsolásából jön létre, mint opera, reklám, olimpiai ünnepség, bolygóközi rave party, elektroakusztikus koncert és internet. Színházukban a jelenetek néha egyidejűleg zajlanak elszeparált terekben összeköttetésben egy digitális hálózattal. A színészek teste gyakran vetítővászonná válik vagy csak kivetítés vagy az árnyéka a kivetítés. A "La Fura dels Baus" olyan színházat hozott létre tehát, mely rendkívül erős szálakkal kapcsolódik a filmhez s vizuális tapasztalatai igen jól kamatoztathatók voltak a "Faust 5.0" nevezetű programban.
A "Faust 5.0" című spanyol film Goethe "Faust"-jának XXI. századi, teatralitástól mentes szabad átirata, mely az eredeti történet üzenetét napjaink koordinátái között szintetizálva, darabokra törve, felfedezve próbálja meg közvetíteni. Az eredmény hasonlóan, mint Goethénél a világ fájdalmasan elhagyatott képmása. A fausti ember, akit semmi sem elégít ki, ezúttal is a nyugati kultúra képviselője. Démonikus embert takar, akinek eredendő nyugtalansága és magányossága már szinte emberen túli. A jóság és gonoszság szembesülésének ábrázolása azonban - Isten, Faust és Mephisto szerepköre - már nem alkot keresztényi értelemben vett egymást kiegyenlítő hármasságot.
A filmbéli Faust (Miguel Ángel Solá), a halálos betegségek gyógyszereinek specialistája, orvosi kongresszusra indul, miközben találkozik Santos Vellával (Eduard Fernández), egy hajdani páciensével. Az orvos évekkel ezelőtti jóslata szerint Santosnak már rég nem kellene az élők sorában lennie, ám Santos virul, teli van energiával és tolakodóan újra és újra felajánlja különös szolgálatait. Végül elárulja, Faust bármely vágyát teljesíteni tudja, még a legtitkosabbakat is. Santos, akár Mephisto először új ruhát ajánl, italt és fiatalságot, boszorkány-kurvát, fiatal szűzlányt, s kegyetlen bosszút az ellenségen. Faust elsatnyult ösztönei felébrednek, s egyre mohóbban fogadja el a váratlanul előtte termő lehetőségeket, míg nem szembesül kontrol nélkül beteljesült vágyai következményeivel.
Santos nem a hagyományos értelemben vett ördög, inkább pszichológus, Faust mély depresszióba merült, zárkózott belső énjének felfedezője, vagy ösztönös, titkos belső ördöge, aki képes őt odavetni szenvedély és halál delíriumainak. A filmbéli Faust személyisége kezdetben az idős Goethéhez hasonlít, akiről Szerb Antal így ír: "A zárkózottság és a közöny fagyos levegője áradt belőle. Ez az ember, a legemberibb minden ember között a teljességre érve elvetett magától minden emberi kapcsolatot." Goethe Faustja a Föld szellemével társalog, a film orvosa mágia helyett a halált a tudomány által akarja legyürkőzni. Faust megfeledkezik saját érzéseiről, nem ismeri azokat, ezért tudja Santos rabul ejteni vágyai beteljesítésével, s újra esendően emberivé tenni a halált legyőzni kívánó Faustot. Vagy mégsem?
A film titokzatos happy end-del végződik, melyben Faust megszabadulni látszik Mephistójától. Hogyan válnak meg egymástól, milyen áron, azt nem tudjuk meg biztosan. Faust talán lemond arról, hogy Santos által teljesüljenek vágyai, mert tudja azokat maga is képes megvalósítani? Talán az utolsó kívánság jogán pokolba kívánja az ördögöt, s az valóban (stílszerűen pokolgéppel) távozik? Vagy inkább egy skizofrén következetességével maga válik Santossá? A megfejtés a nézőre vár. A "Faust 5.0" apokaliptikus hallucinációit olyan vírus uralja, mely a nézőt a kényelmes moziszékből egy pillanatra az ipari civilizáció földi poklán át az emberiség tudatalattijának feneketlen bugyraiba rántja.
