Marc Forster két remeklést követően (Szörnyek keringője, Én, Pán Péter) kicsit szomorkás hangulatában a misztikus thriller labirintusában bolyong; tonnás súlyokat pakolva közönsége azon tagjaira, akiket sebes menekülés helyett maradásra bírt. Filmjében, a sajtókönyv szerint "...álmokból, káprázatokból, és az emberi elme legkuszább állapotaiból szőtt szimbolikus-hipnotikus világ kel életre". A vetítőterem sötétjéből kikecmeregve homályos ideákból, spontán-fércelt dialógusokból, szépelgő-hatásvadász képekből "szőtt" celluloid-cafatot temetünk el.
A dermesztő metropolisban, Manhattanben kódorgunk; a remekbe szabott öltönyében munkahelyére kerekező Sam Foster pszichiáter (Ewan McGregor) mintha stylistok karmai közül szabadult volna. A neurotikusok védőszentjének idegállapota hamarosan egy zilált ifjú, Henry Lethem (Ryan Gosling) látogatásainak köszönhetően mondja föl a szolgálatot. A képzőművész-kezdemény orvosa - Foster barátja-kollégája - ugyanis rejtélyes körülmények között megbetegedett, s otthon vackol. Az egy autóbaleset után amnéziás, ám vigaszként jövőbe látó Lethem hidegvérrel közli új áldozatával: egy hét múlva, huszonegyedik születésnapján átlép az árnyékvilágba. Csakúgy, mint ikonja, Tristan Reveau (fiktív) festőművész, aki performance gyanánt előre bejelentette öngyilkosságát. Foster ettől fogva missziójának tekinti az egyszálbél Henry megmentését, ám egy idő múlva borzongva észleli: mintha páciense testébe költözött volna, annak sorsát (át)élve.
A főhőséhez feltűnően hasonló családnevű rendező (Forster-Foster) munkája maga a mosoly országa. A forgatókönyv- és regényíró, Daniel Benioff (Az utolsó éjjel, Trója) addig kotorászott a tudatalattijában, míg át nem billent a műfajparódia tartományába. Foster kedélybeteg festő menyaszszonya, exbetege, Lila (Naomi Watts) egykor két pengével vágta föl ereit. A doktor mentora, sakkpartnere (másik alternatíva: Lethem halott apja) a vak pszichiáter, Leon. A szaktárs - velünk ellentétben - váratlan visszanyeri (tisztán)látását.
Az opusban a zagyvaságot álintellektualitással álcázzák, így az avoni bárdhoz menekülve utalnak a Hamletre ("Dánia börtön"). A direktor alkotói módszere szerint: amennyiben egy mű a valóság és az illúzió (vagy élet-halál) szürke zónájában imbolyog, úgy a lineáris történetvezetéssel egyetemben sutba vághatjuk a dramaturgiát - és a dramaturgot is. Mindeközben szabadjára eresztjük a kevéssé eredeti, ám saslelkű operatőrt, aki a látványtervezővel és a búsongó aktorokkal kalákában összeüti zenés-színészes pszichedelikus rémklipjét.
A véget nem érő terápiás ülések és az enervált amerikai elmegyógyászt megbénító lélektani hadviselés ellen protestálva legalább fejben forgassuk le a Forster-fiaskó kis költségvetésű, hazai rövidfilm változatát. Főszerepben: dr. Csernus. A magyar Henry Lethem fenyegetésére ("És egy hét múlva levetem magam a hídról!"), azonnal érkezne a válasz: "Jó napot! Jó ugrást!" Majd mehetne-ugorhatna mindenki isten hírével.
