Paul Thomas Anderson (Boogie Nights, Magnólia, Vérző olaj) legújabb nagyjátékfilmjét ismerősnek érezheti, aki látta már az író-rendező legalább egy alkotását. A remek színészvezetést és atmoszférateremtést megszoktuk tőle, ahogy főszereplőinek mélyreható lélektani boncolgatását és az apa–fiú viszonyt idéző kapcsolatrendszereket is. Egy-egy problematikát újra és újra körüljáró szerzői rendezőről van szó, aki minden egyes filmjével képes megragadni minket, akárhányszor nézzük is újra azokat. A The Master egy újabb megrázó erejű alkotás a mestertől, melyet évmilliárdokig szeretni fogunk, vagy semeddig, de megnézni akkor is érdemes.
Freddie Quell (Joaquin Phoenix) matróz a II. világháború Csendes-óceáni hadszínteréről az ilyenkor szokásos PTSD-vel, női társaság hiányában kialakult hatalmas szexéhséggel és alkoholizmussal tér haza, próbál beilleszkedni a társadalomba, azonban sem áruházi fényképészként, sem mezőgazdasági napszámosként nem húzza sokáig. Váratlan dührohamai nemkívánatossá teszik, és miután a fagyálló-vodkákat megszégyenítő méreganyag-tartalmú koktéljába belehal egy ember, kénytelen elmenekülni. Egy görbe este után egy gőzhajó fedélzetén találja magát, ahol egy szekta tagjai ébresztik.
Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman), az Ügy vezetője, maga is gyakorló szeszfogyasztó, befogadja Freddie-t előbb koktélkeverő képességei miatt, később pedig meglátja benne sarlatánságaihoz a tökéletes kísérleti alanyt. Bár rendelkezik saját fiúgyermekkel (Val – Jesse Plemons), sőt igyekvő, fiává válni akaró vővel is (Clark – Rami Malek), Dodd mégis Freddie-t fogadja örökbe jelképesen. Vér szerinti családja (Amy Adams alakítja a Mester lenyűgözően ellentmondásos feleségét) és követői kezdeti ellenállásának dacára kitart mellette, ameddig csak tud, ameddig csak Freddie hagyja. Az ex-tengerészgyalogos Doddra utaltsága magától értetődő, hiszen egyedül ő képes segíteni rajta, megzabolázni nyers, állatias, ösztönös viselkedését, aztán szépen lassan felsejlenek Dodd gyengéi is, melyek miatt tökéletes kiegészítői (vagy ellentétei) egymásnak a matrózzal.
A The Master felkínálja a Freddie–Lancaster páros freudi ösztönlény–felettes én metaforájaként való értelmezést, azonban kár volna ezt tekinteni a mű egyetlen lehetséges olvasatának. Ugyanígy, bár érezhetőek áthallások – csak áthallások, minden konkrét utalást elkerült Anderson – az Ügy és a Szcientológia között, sokkal több ez a film, mint egyszerű kritikája a Szcientológia Egyháznak. Freddie lázadása, melyet a kezdetben megoldásnak tűnő Ügyből való fokozatos kiábrándulása vezet fel, Luciferhez hasonló alakká teszi őt. Dodd viszont nem az Isten, ami történik, nem része a tervének. Katartikus, végső beszélgetésük azért olyan megrázó, mert mindketten elbuknak – Freddie miatt.
A két főszereplő játéka már nem is játék, karakterükké változnak, léteznek a szerepben. Már az mindent elárul, ahogy Phoenix csípőre teszi a kezét, vagy ahogy Hoffman megigazgatja rakoncátlan hajfürtjeit. A The Master filmnyelvi stílusa meglehetősen letisztult, a szereplők gyakran csak ülnek és beszélnek, így keveset kapunk az Andersonra jellemző, bonyolult koreográfiájú steadicames felvételekből. Mihai Mălaimare Jr. operatőr mindent kihozott, amit az egyszerű premier plánokból lehet, ezeket pedig jól ellenpontozzák az időnként tág terekbe kiszabadulva a lélegzetelállító totálok. Jonny Greenwood (Radiohead), aki a Vérző Olaj után ismét a zenéért felel, éterien gyönyörű dallamokkal és zaklatott fúvósfutamokkal festi alá a filmet – érdemes meghallgatni a soundtrack Alethia és Able-Bodied Seaman című számait.
Az eddig felsorolt erények negatívumokká is válhatnak a nézők hozzáállásától függően. Csalódhatott, aki a szcientológia ellen uszító művet várt, a The Master ugyanis vérbeli karakterdráma. Ráérős tempóban folydogál a cselekmény, és a fontos dolgok a szereplők lelkében zajlanak le. A karakterek megbabonáznak, nem tudjuk levenni róluk a szemünket, ugyanakkor szinte lehetetlen velük együtt érezni. Ezenkívül Anderson filmjében, Doddhoz hasonlóan inkább csak kérdéseket tesz fel, a válaszokkal nem tud és nem is akar szolgálni.
