Talán nem véletlen, hogy a tangó évről évre megihleti a filmeseket, és hol drámaként, hol tánc-, hol dokumentumfilmként kerül elénk a táncok királynője – most az utóbbival van dolgunk.
Az ember valahogy automatikusan feltételezi, hogy az argentin tangó mindig is népszerű volt szerte a világon, és csak úgy. elterjedt, pedig ez nem így van. Ehhez kellett két olyan ösztönös zseni, mint Argentína legismertebb tangótáncosai, María Nieves Rego és Juan Carlos Copes. Ők ketten fiatal korukban találkoztak először 1950-ben, majdnem ötven évig alkottak egy párt, néha nem csak a táncparketten, hanem egy ideig az életben is, és ők vitték ki a táncot az országból. Tango Argentino című műsoruk a Broadway szenzációja lett és ez sokban hozzájárult ahhoz, hogy tánc világszerte felkapottá váljon. A két táncos ma már betöltötte nyolcvanadik életévét és rég nem találkoztak egymással. Az ő történetüket meséli el a film, miközben fiatal tangótáncosok és koreográfusok próbálják életre kelteni a múltat látványos jelenetek segítségével.
Rego és Copes visszaemlékezései és archív felvételek révén bepillantást nyerhetünk az őket éltető érzelmekbe, ahol a szerelem és a gyűlölet egyaránt helyet kaptak. A filmben María és Juan már kellő távolsággal tudnak visszaemlékezni életükre, karrierjükre és viharos szerelmükre, valamint legnagyobb szenvedélyükre, a tangóra – ám a rendező-forgatókönyvíró German Krallal mégis külön-külön ültek le beszélgetni. Az utolsó tangónk egyszerre táncfilm, hiszen kiemelt szerepet kap a tangó, mégis inkább furcsa fordított kettős, férfi és női portréként működik a legjobban, és a legérdekesebb része is a két táncos egykori magánélete. Ahogy Maria Nieves Rego mondja: „Mindent ma is ugyanúgy csinálnék – csak Juan nélkül”. A nő ugyanis őszintén szerette a férfit, a férfi pedig őszintén csodálta a nő tehetségét, de nem szerette magát az embert és gyakran csalta meg kedvesét – ami a táncban remekül működött, odahaza sokkal kevésbé.
