Végre bejutottam én is és kinyújtózhattam a Corvin mozi kényelmes zsöllyéjében (mit mondjak: fantasztikus: hang, szín, képméret, kényelem - minden.) Szóval becsábultam az Evita című filmre (Madonnával mint tudjuk) - és nem bántam meg. Az alapanyag persze nem semmi (Andrew Lloyd Webber rockoperája), de Alan Parker rendezése feldobja az egészet, ráadásul kétfenekűvé teszi ezt a politikától csöpögő álszerelmi históriát.
A történet ugyanis többemeletes. Az első szinten látjuk Eva Duartét, aki nyomorúságos argentin kisvárosból verekszi fel magát a fővárosi díva szerepéig - az ágyból ágyba módszer beválik. [Ezt Chetől tudjuk meg - (Antonio Banderas), aki azonos Che Guevarával, s aki a film pikírten balos narrátora - a valóságban sohasem találkoztak.] A nőcske kiszúrja magának Peron ezredest (Jonathan Pryce) és bezsebeli. De itt már nagyban megy a játék - talán ez a film második rétege: miért is kell neki ez az egész, úgy értem, mit akar a hatalommal?
A jó társaság meg a katonák fellázadnak, nem szeretik, ha egy főtiszt nyilvánosan mutatkozik szeretőjével. Mikor aztán Peron börtönbe kerül, akkor kezdődik Evita története: rádióműsora lesz, gyűléseket szervez, a népért és persze a becsukott ezredesért kiált. Sikerül neki, a lázadás elsöpri a juntát és Peron győz. Ára: Evitából nemcsak feleség lesz, de ezentúl ő csinálja a politikát.
És itt jön a film harmadik, legérdekesebb rétege. Egyfelől a mítosz, hisz ez a nő hamar meghal (rák), populista jelszavai hatnak, és egyáltalán asszony a politika színpadán: csupa jelkép. Talán csak szimbólumok karneválja, és Chenek van igaza, hogy ti. az egész csak színház, show-műsor, ami jól mutat? Vagy Evita játéka mögött van valami más is? Madonna itt talányos: hideg, egyetlen pillanatra sem érezzük úgy, hogy szeretne bárkit is - mint ahogy azt sem, hogy őt kéne szeretni. Ő a tökéletesen elidegenített szentimentális hősnő: a történet szívdöglesztő, a figura jégcsap. Nagyszerűen csinálja. De mi az, ami ilyen elemien hat benne: a hatalom akarása? a populista? balos feminista? - eldöntetlen marad - csak hat. És ahogy hat, az lefegyverző, mert egyszerre zokogunk (például mikor haldoklik) és sejtjük, hogy mache az egész. S a film majd minden hangsúlyos pontján ilyen hideg-meleg frász üt belénk. (Bár a rendező is bedolgozott: a hanganyagot Londonban, stúdióban vették fel, a jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken, a színészek így play backben tátognak, amitől viszont az egész valami hihetetlen hűvös, brechti tónust kapott.) Végül is ezt a mozit a posztmodern mából nézve, annyi politikai csalódás után forgatták - a kétértelműség, a politikashow, a romantikus "szerelem" a világszínpadon - mind ennek a tapasztalatnak kesernyés nyoma. (Ezért aztán Tim Rice eredeti szövegei most talán még jobban élnek, mint annak idején!)
Alan Parkernek az sikerült, ami nagyon kevés filmesnek: egy "szép", történelmi filmben sejtetni meg a televíziós korszak politikai ürességét. És persze úgy, hogy a sztori - amiben egyetlen szót sem beszélnek, csak énekelnek: el van emelve a valóságtól - mindez csak mese! Miközben a tankok lőnek, Evita a templomban áldozik - taktusra vágva hol az egyik, hol a másik képsor vakít, a kontraszt világos, ám mikor már épp azt mondanád, hogy ja, értem, akkor itt az újabb fordulat: Madonna a pap lábához ájul. Ekkor derül ki, hogy halálosan beteg. Itt minden szekvencia többszínű - sírós, cinikus, szentimentális és vadállatian kegyetlen. Egy rockopera csak akkor tud ilyen lenni, ha a jelenről kell valakinek panaszkodni. Persze Parker véleménye kódolt marad: aki akarja - csak a szívdöglesztő történetet élvezheti...
Madonnának jót tettek az évek: a beszédes arc, a sokféleképp artikulálni képes hanganyag, a színészi játék mára érett be. Vonz és taszít - ezzel a trükkel mindig is játszott, de itt ez játékstílussá teljesedik ki, mert kíméletlen funkciót kap. Banderas ugyan nem az egykori Che - hol vannak a hatvanas-hetvenes évek? -, de sokféle szerepében mindig szuper, nélküle nem lenne meg a sztori (fiktív szerelmi) háromszöge. Ja, és Peron, ez a történelmi rejtvényfigura (Johnathan Pryce), ő csak teszi a magáét: bocsánat, hogy élek alapon. Ki kíváncsi már rá?
