A filmforgalmazók által gyakran és előszeretettel használt hangzatos szlogen ezúttal kissé sántít. A japán film fenegyereke, Takeshi 'Beat' Kitano nem fenegyerek többé. Legfeljebb (de legalábbis) fenebácsi, már ha van ilyen egyáltalán. Takeshi, bármilyen kultusz övezze is őt, öregszik, mint minden más, normális halandó. Mára az emberi kor delelőjére ért, sőt át is bucskázott azon, elérkezett hát az idő, hogy számot vessen eddig életével, életművével és az őt körülvevő külvilággal.
Bár a kritikus ösztönös gyanakvással szemlél minden kultusz övezte személyiséget, azt meg kell vallania, valóban, Takeshi tényleg nem mindennapi figura. Más szóval, van miről számot vetnie. Verseket és prózát ír, foglalkozik képzőművészettel, a filmjeit rendszerint maga írja, vágja és rendezi, valamint legtöbbször a főszerepet is maga játssza el. Saját hazájában mégis elsősorban televíziós showműsorok sztárjaként övezi rajongás, míg a művészi oldalát inkább Nyugaton ismerik el. Mellesleg saját profi baseball-csapata is van. De fogjon bármihez is, tevékenységét elképesztő intenzitású és összetételű rajongói tömeg figyeli visszafojtott lélegzettel. A kultúrtörténetben talán először vetik ugyanarra a személyre párás tekintetüket szemüvegüket törölgető nyugati bölcsészek és színesre festett hajú, fogyasztásra idomított japán tinédzserek.
Pedig nem példa nélküli amit csinál, sőt megkockáztatom, Takeshi nem talált ki semmi eredetit, csupán jó tanítvány módjára alkalmazza nagy (ez esetben) nyugati mesterek találmányait, persze magas színvonalon és saját, szuverén, és főleg japán szellemiségével megtöltve. Legújabb, Takeshis' című filmje is erősen hajaz nagy nyugati filmklasszikusokra. Önértékelő, önelemző, összegző szándéka egyértelműen Fellini Nyolc és fél című filmjére hajaz, itt is egy idősödő és egyre jobban kiégő filmrendező szembesül eddigi és mostani munkájával, hivatásával, céljaival és önmagával. De tér- és időkezelése például a nagy francia újhullámos gurut, Jean-Luc Godard-t juttathatja eszünkbe, míg bizonyos szereplők rendre nagy hollywoodi sztárok neveivel viccelődnek (pl. Gregory Peck-Gregory Punk). Na igen, a japán humor nem könnyű eset, hála a Mennybéli Filmforgalmazóknak, Takeshi tévéshow-it nem láthatjuk, a hírek szerint ez (ilyen) a humora...
Bár nem mondható eredetinek, amit Takeshi Kitano a filmezés terén csinál, de ma komoly színvonalat képvisel. A filmgyártás egyre drágábbá válásának köszönhetően egyre jobban tűnnek el az egyéni látásmódú, megkockáztatom, nem kifejezetten közönségbarát filmek, ezért üdvözölni kell minden ellenpéldát. Takeshi ráadásul egy furcsa kivétel, hiszen filmjei nagyrészt e csoportba tartoznak, mégis komoly rajongótáboruk van.
Önelemző filmje egyfajta szellemi harakiri, de legalábbis köldöknézés, telistele tűzdelve korábbi filmjeire való utalásokkal, önreflexiókkal. De közben, szinte észrevétlenül, megismerkedhetünk a rendező életével, motivációival, bár igen szürreális, költői formában. Többször találkozik szemtől szembe önmagával, és többször meg is gyilkolják, mint nálunk ismert esetben Hernádi és Jancsó urakat, saját filmjükben. Takeshi számít a néző kreatív figyelmére, hiszen nem magyaráz meg semmit se, nem rágja a néző szájába mi miért történik a filmvásznon. Csupán jelez, felfest néhány színt, néhány vonalat, a mi dolgunk, hogy a teljes képet megalkossuk agyunkban. Ám eközben figyelnünk is kell, mert a Takeshi fékezhetetlen agyveleje száguld tovább, aztán még lemaradunk... Elkényelmesedett nézőknek így e film rágós falat lehet, főleg, ha ez első találkozásuk Takeshivel. Akik viszont már jó ismerősök, azok tudják mire számítsanak.
