Luc Besson találmánya, a hófehér, hiperszuper turbótaxi immáron negyedszer farol be elénk az előírásszerű rendőrkanyarral.
Szinte érezni az égett gumi sajátos szagát, ahogyan a főszereplő járgány néhány centire az orrunk elé vágódik (plusz filmvászon - moziszék távolság). Érezni, mert látni alig, ugyanis számomra érthetetlen módon a film igen gyenge minőségű nyersanyagra forgatódott. Mintha egy hetvenes évek közepén készült Bud Spencer vagy Luis de Funes filmet néznénk, ugyanazok a kifakult, világos sárgás-kékes színek, de ugyanazok az ormótlan kütyük is, amelyek rendőrségi csúcstechnológiaként a gazfickók semlegesítését hivatottak segíteni. Ezek a vicces bigyók abszurdan keverednek a valóban modernnek számító kétmagos processzorral felszerelt csúcsszámítógépekkel, amelyeket a marseille-i rendőrség is kapott, persze hogy Emilien és Daniel, a két imsert főszereplő gyermekei használják; apjaik szerint elektronikus bébiszitternek, szerintük egy jó kis lájtos Quake-ezéshez. Modernek még a jelentősnek számító francia autóipar nagy számban össze-vissza száguldozó (és olykor bizony ripityára törő) termékei is, főleg a különböző osztályú Pözsók, mondjuk Rönót és Szitrojent nem láttam. Hmmm... Biztos nem akartak kellő mértékben hozzájárulni a költségvetéshez...
Így e film akár felfogható egy monstre Peugeot reklámfilmnek is, hiszen e márka spéci darabja cím- és főszereplő, de a mellékszerepekben is rendre az oroszlános emblémát viselő autók tűnnek fel. És jól teljesítenek, semmi kétség. Ez gondolom nem újság senkinek, hiszen a Taxi-filmek negyedik folytatásánál járunk, akik beülnek e filmre, tudják mit választanak. Viszonylag kicsi az esélye, hogy olyanok tévednek be a moziba, akiknek fogalmuk sincs mire váltottak jegyet. Semmi franciás intellektualizmus, lila füstös-kéjgázos művészfilm, igazi pop-cornos, nagy kólás, székrugdalós mozi ez. S mint említettem, minden modern, vagy annak ható momentum, motívum ellenére is régimódi csihipuhi. Csak nem szélesen lendített parasztlengőkkel, ahogy Bud Spencer, vagy gumiarccal előadott tortadobálós burleszk, mint Funes Lajos vezette elő volt, anno. Csak most nem Piedone osztja, és nem a St.Tropez-i csendőrőrmester, hanem egy kedves és ügyefogyott zsaru, Emilien, valamint haverja, a marokkói származású Daniel, aki a címszereplőt vezeti. Természetesen Frédéric Diefenthal és Samy Naceri, mint eddig. Most nagyobb teret kap a főnök, Gilbert felügyelő, Daniel militarimániás apósa, valamint két kissrác, Emilien és Danile fiai. Hogy honnak lettek, nem derül ki, lényeg, hogy családi is a mozi ezzel. Meg aztán régi recept a tuti sikerre: végy egy helyes gyermeket, és/vagy állatot. A helyes gyermek itt egyből kettő, a hófehér Pözsó meg állati. Na és ott van még Djibril Cissé is...
Szóval jó kis papa mozija ez a film, amelyre nyugodtan el lehet vinni/engedni a serdületlen ifjúságot is, erre utal, hogy a forgalmazó előzékenyen leszinkronizáltatta a filmet. Az meg a régimódiságban a modern idők szava, hogy gyakorlatilag egy túlbuzgó kollégának köszönhetően az egész marseille-i rendőrség marihuánafüstben rejtőzik, amit a többiek mindössze mély sóhajjal és kézlegyintéssel nyugtáznak. Viszont mindenki mosolygós...
Egy csepp vér nem hullik, nincs sorozatgyilkos, fej- és végtagcsonkolás, kibelezés és hasonló divatos effektusok, a gonosz(ok) is jobbára bárgyú idióták, akiktől nem kell igazán félni. Egyáltalán nem kell félni. Jó ritmusban peregnek a fakó képek, olykor még a szőrösszívű kritikus is elmosolyodik egy-egy poénon. Joviális mediterrán mentalitás lengi át a filmet, nem kell semmit sem komolyan venni, lényeg a barátság, no meg a foci. Nem kell komolyan venni ezt a filmet se, mint ahogy az eddigi három előzményt se, akkor szórakoztató. Igazi jó kis EU konform B-kategóriás burleszk. Nem több, nem kevesebb.
