Bevallom, Sandra Bullock miatt néztem meg ezt a filmet: mit tud, ha ő a sztár, vagyis ha rá épül az egyébként nem túl lelkesítő sztori. (28 nap, rendezte: Betty Thomas.) Intellektuális szépsége uralja a mozit, körötte minden rendben, szóval jó nézni. (Igaz, a forgatókönyv és a rendezés, ahol lehet, meg is könnyíti - hozzá igazítja - a szerepét, ami nem tett jót a mozinak.) Bullock egy fiatal manhattani írónőt játszik (ebből semmi sem látható), mellékfoglalkozásban viszont menő bulizó (ez valamivel több helyet kap a vásznon). Nővére esküvőjén kicsit többet iszik a kelleténél, elköt egy kocsit, kábán belerohan egy házba: a bíró huszonnyolc nap elvonókúrára ítéli. A mozi csendes pikantériája, hogy a jobb lapok pletykarovataiban is egyre többször bukkan fel ez vagy az a sztár, aki ilyen-olyan elvonón vett részt - tévedésből, vagy mert ráfogták, netán javuló szándékból -, szóval: a téma az utcán hever.
Bullocknak persze nem tetszik az intézmény (hiába olyan, mint egy luxusnyaraló), de nincs kibúvó. " Ha ez nem jó, mehetsz a sittre " mondja a főnök. Szobatársa valami szappanoperában él (egész nap azt nézi, ott is kokszolnak, meg keresztbe-kasul szerelmesek - ráadásul a bevágott jelenetek idézetek egy éppen sikeres sorozatból. Hirdetés is lehetne...). Az írónő nem bír magával, itt is flörtöl, akivel csak lehet, de nem jön össze semmi. Még leginkább egy baseballsztár (Viggo Mortensen) közeledésére hajlana - vagy csak a srác szeretné, hogy így legyen- ?, mindegy, ebből sem lesz semmi. A kalandkezdeménynek viszont józanítóbb hatása van, mint a csoportterápiának. Pláne mikor meglátogatja barátja, akivel odakint futotta a piás köröket: egyszer csak helyrebillen. Bullock ezt jól csinálja: nincs magyarázkodás, hogy most kezd kigyógyulni, csak gesztusain és főképp arcán látod a változást. Nem a kijózanodást, hanem a jövőképet. Amihez Hollywood nagyon ért, de ami most Bullock színészi képességeit dicséri. Egyszer csak megsejted, hogy egy másik ember ücsörög az elvonóban, aki nem azonos az egykori bulizós, viháncoló lánnyal.
A mozi könnyített menet: megkímél az elvonó drasztikus jeleneteitől. A maximális fájdalom, amikor egy kirándulás alkalmával - ahol a csoport úgy fest, mint egy civil csapat - pár gyerek autogramot kér a hírességtől. A nagymenő aláírja a szalvétát, amit valahonnan kerítettek, de aztán a "kintiek" rájönnek, hogy itt gáz van, és apuka meg a gyerekek szép lassan beülnek a terepjáróba, és elhúznak a normálisok világába. Egyébként a baseballsztár mondja el a titkot: a nyomást nem lehet kibírni pia, koksz meg egyéb mesterséges eszközök nélkül. A nyomást, ami nap mint nap maximumot követel tőle, s amit nem lehet büntetlenül teljesíteni. Csapda ez, ami kívülről alig látszik: te csak a csillogást látod, az árcédulát csak ritkán. Itt egy pillanatra felvillan a teljesítménytársadalom árnyékos arca: a nagy karriert nem adják ingyen - az ilyen-olyan sztárlét bugyraiban már jó páran eltűntek.
A mozi persze nem ezt üzeni, hanem azt, hogy van kiút. Igaz, hogy a statisztikák szerint húsz esetből csak hatnak sikerül, de Sandra Bullock a hat között van. Szóval, neked is van reményed, a függőségből ki lehet kerülni, csak el kell határozni. (Persze tudod, hogy nem ilyen egyszerű, de legalább látsz valami biztatásfélét...) Az viszont majdnem életszerű kunkor a végén, hogy nem az elvonó dönt életedről, hanem hogy mit csinálsz, mikor kijössz, mikor a régi társaság be akar szippantani, mikor ciki kivonni magad a közös piálásból. Bullock mint egy angol lady rázza le magáról lerobbant társaságát. Tán meg is menekül.
Ezek után elhiszem, hogy igazi sztár: a semmiből is tud valamit csinálni.
