Néha egy filmről az is sokat elárul, ha megnézzük, milyen nációbeliek alkották a stábot. Az angol Tom Rob Smith A 44. gyermek című 2008-as regényéből az amerikai Richard Price írt forgatókönyvet, és a chilei-svéd Daniel Espinosa rendezett filmet.
A főszerepekben az angol Tom Hardy és Gary Oldman, a svéd Noomi Rapace és Joel Kinnaman, valamint a francia Vincent Cassel látható. De felfedezhetjük a dán Nyomtalanul és Fácángyilkosok nyomozópárosának tagjait is, akik közül Fares Fares libanoni származású svéd. A mellékszerepekben többek között ausztrál, bosnyák, svájci, lengyel és persze cseh színészek bukkannak fel, merthogy a filmet főleg Prágában forgatták. Ha ezek alapján kellene megmondanunk, hogy hol játszódhat a film cselekménye, aligha jönnénk rá, hogy az 1950-es évek Szovjetuniójában. Arra ugyancsak nehéz válaszolni, hogy egy ennyire nemzetközi gárdába és az 50 millió dolláros költségvetésbe vajon miért nem fért be egyetlen orosz közreműködő sem. Ennyi fáradságot még a Vörös zsaru alkotói is vettek 1988-ban.
Persze a Casablancában sem tapossák egymás sarkát a marokkói stábtagok, de a film sztorija, hangulata, humora és színészei nem is engedik, hogy ilyesmin eltöprengjen az ember. A 44. gyermek viszont szerintem nem elég jó film ahhoz, hogy magába tudja szippantani a nézőt. A regény egy valóban megtörtént sorozatgyilkosságot, a hírhedt Csikatilo-ügyet vette alapul (melyből 1995-ben készült amerikai tévéfilm X polgártárs címmel). Az 1980-as években több mint ötven embert meggyilkoló férfit azért nem sikerült korábban elkapni, mert a szovjet vezetés nem akarta beismerni, hogy a kommunizmusban is létezhetnek kéjgyilkosok. Tom Rob Smith regénye harminc évvel korábbra helyezi az eseményeket, és összekapcsolja őket egy árván felnőtt férfi, Leo Demidov (Tom Hardy) karriertörténetével. A film első fele az ő felemelkedését ábrázolja, melynek során Leónak folyton újra kell kezdenie az életét: megszökik az árvaházból, talál egy nevelőapát, katonaként Berlin ostromakor hőssé avatják, majd nemzetbiztonsági ügynök lesz belőle. Az ’50-es években egy, a feleségét érintő ügy következményeként kegyvesztetten el kell hagynia Moszkvát, egy kisváros rendőrségére száműzik. Itt összefüggéseket fedez fel a sokasodó erőszakos gyermekhalál között, s ez készteti régi elveinek felülvizsgálatára.
Espinosa politikai thrillere képes felvillantani, hogyan mérgezi meg a szerelmi, a baráti és a bajtársi kapcsolatokat a diktatúra, de a baljóslatú légkört nem tudja tartóssá, fojtogatóvá tenni, mert ehhez nincs minden karakter kidolgozva, pl. Vincent Casselé, Joel Kinnamané és a gyilkosé sem. Akad azért több kiemelkedő jelenet, például a megérkezés a kosz- és a rozsdaette városba, Volszkba, a homoszexualitás gyanújába kevert emberek begyűjtésének montázsa, a feleség vallomása a házasság titkairól, vagy a film végén az új főtiszttel folytatott cinikus párbeszéd. Ezek az emlékezetes részletek azonban nem feledtetik a film gyengéit, az érzelmeket kicsikarni hivatott állandó muzsikálást, az angolul beszélő szereplők orosz akcentusát, a néha túl sűrű vágást, a hihetetlen fordulatokat és a giccses befejezést.
A film adós marad a gyilkos motivációinak feltárásával is, épp kibontakozó vallomása sosem fejeződik be. Annyi kiderül róla, hogy ő is árvaként nőtt fel, akárcsak az utána nyomozó főhős. A film az ukrajnai éheztetés (a holodomor) következményeivel, a milliónyi árva sorsának felvillantásával indul, majd közülük Leóét mutatja be bővebben, a gyerekgyilkosét csak érintőlegesen. A szülő nélkül felnövők számára talán még fontosabb a pótapát jelképező Sztálin képe, amely ott lóg minden háztartás falán. Az „atya” hazug rendszere, hamis ideológiája csak fokozatosan tárul fel a nyomozó előtt; Leo előbb betagozódik, majd kilökődik, hogy a végén újra felemelkedjen. Naivitását elveszti, de felvérteződik a nagyobb mozgásteret biztosító képességekkel, a morális hajlékonysággal és a hazugsággal. Története annak bizonyítéka, hogy aki diktatúrába nő bele, az teljesen sosem léphet ki az apa árnyékából. A filmben ez a tanulság „orosz segítség” nélkül is ott rejlik.
