Mi ez a marhaság? - szinte hallatszik, ahogy a teljes moziközönség fejében megfogalmazódik a kérdés A legnagyobb japán című áldokumentumfilm közben. Sokan el is menekülnek film felénél: ők nem tudják meg, hogy a válasz a kérdésre a film végén - nem sokkal lesz közelebb.
Matsumoto Hitoshi japán tévés komikus és színész első rendezésében - melyet maga is írt és amiben ő játssza a főszerepet is - abszurd masszává vegyít vagy öt különböző műfajt. A film formailag dokumentumfilm: egy nem látható kameraman kérdezgeti a Legnagyobb Japánt az életéről és munkájáról, s követi riportalanyát a kézikamerájával, hivatalos helyeken engedélyt kér a forgatásra és így tovább. Az érdeklődő tudatlanság - hogy miért is bámul meg mindenki egy japán átlagembert, meg hogy mi az a bizonyos munka, amit sosem neveznek a nevén - nem tart sokáig. Emberünket ugyanis munkába hívják, úgyhogy besétál egy erőműbe, ahol áramot vezetnek belé, hogy vagy ötven méter magasra nőjön. Majd pedig hivatásszerűen megöl egy nagy, fehér, zsiráfnyakú, kopaszodó "Fojtogatós Szörnyet", amiről egyébként azt kell tudni, hogy hurokszerű karjaival épületeket tép ki a helyükből, hogy az így felszabadult helyre letegye petéit. Amint láthatjuk, halála után lelke a mennybe távozik egy égi csatornán át.
Aztán folytatódik tovább a dokumentumfilm, akárha alanya villanyszerelő volna, aki épp most csavart be sikeresen egy körtét a csillárba.
Így, különösebb változás nélkül megy tovább a történet nagyjából száz percen át; közben megismerhetünk néhány nem kevésbé beteg és abszurd epizódot Matsumoto Hitoshi elképzelt Japánjának hétköznapjaiból, például, hogy régen minden jobb volt, mert még felnéztek a Legnagyobb Japánokra (akkoriban többen voltak), nem úgy, mint most, amikor gyalázkodó feliratok és táblák szegélyezik a főhős minden útját, és amikor már a szörnyek elleni küzdelmek televíziós közvetítéseinek nézettsége is a béka feneke alatt van. Na meg megismerünk még jó néhány tárgyilagosan ismertetett szörnyet, például a Gyerekszörnyet, aki "nem tesz kárt az emberekben, célja visszajutni a külvárosba", és aki beleharap a Legnagyobb Japán mellbimbójába, amiért az leejti és így véletlenül - közfelháborodást kiváltva - megöli őt. A többit ide lehet képzelni - bár sikerülni úgysem fog.
Az utolsó jelenet viszont radikálisan eltér az addigiaktól: az addig animált szörnyeket elképesztően ügyetlen jelmezekbe öltözött színészek váltják fel egy (látványosan) terepasztal-díszlet tetején bohóckodva; néha kilátszik hátukon a cipzár, bőrükön a varrás. Amerikai szuperhősök sietnek japán kollégájuk segítségére, hiszen az eddigre már végleg megfutamodott a rá nehezedő egyre nagyobb felelősség elől; ki is rántják a csávából.
Akármilyen furcsa is, Matsumoto Hitoshi alighanem komoly üzeneteket zsúfolt - nyugati szemnek legalábbis - rettentő furcsa humora mögé. A szuperhős frusztráltsága az egyre növekvő felelősség miatt - mind a közvélemény őt szekálja ügyetlenségéért, mind a menedzser a nézettség csökkenéséért - egyfajta csontvázáig leegyszerűsített és valami szokatlannal újra feltöltött benső melodráma, hogy ne mondjuk, egzisztencialista elmagányosodás-történet. A nézettséghajszolás és a szponzorok hirdetéseinek testre tetoválása nyilván, s talán még a mániás múltimádás is társadalomkritika, a szörnyes-hősös téma egy létező hagyomány folytatása és önmagából való kiforgatása, az utolsó jelenet a gagyi amerikai Power Rangerekkel pedig alighanem politikai állásfoglalás Japán és Amerika viszonyáról.
Csak épp akkora sokkot okoz a tálalás, hogy az ember örül, ha felocsúdik belőle - nemhogy még a mögöttes tartalomig is eljusson. Vagy hogy elhiggye, valóban lehet ilyen is - egy efféle beteges agymenésben.
