A mi kertünk mindig szürkébb

Maciej Pieprzyca drámáját leginkább az Életrevalók és a Szkafander és pillangó című hasonló témájú filmekkel lehetne egy polcra helyezni. Mindkét alkotásban egy szinte teljesen magatehetetlen ember küszködik az engedelmeskedni nem akaró testével, a tudattal, hogy ő már sosem fog két lábra állni, de még csak kezet mosni sem. Az említett két francia darabhoz képest azonban hangsúlyos különbség, hogy Maciej Pieprzyca főhősének kínját nem mérsékli az anyagi jólét sem, hiszen egy a szocializmusban görnyedő lengyel munkáscsaládba született. Ám míg az ország idővel elemelkedik a cselekvésképtelen politikai berendezkedés talajától és kihúzza magát, addig Mateusznak édes mindegy, hogy hány párt neve mellé nem tud X-et rajzolni örökös görcsben meredő tehetetlen ujjaival. Ráadásul az özvegységgel, pénztelenséggel és néha még meg nem értettséggel is terhelt család nem is álmodhat róla, hogy a fiúnak komolyan vehető orvosi ellátást biztosítsanak. Szakszerű vizsgálat hiányában már kisgyerekként megállapítják róla, hogy kommunikációra képtelen, s gyakorlatilag egy növény szintjén vegetálva fogja leélni életét. Mélyről indulunk tehát és ebben, összemérve ismét mondjuk az Életrevalókkal, elsőre talán felfedezhetünk némi közép-európai "majd mi megmutatjuk, hogy nekünk még keservesebb" hozzáállást. Ugyanakkor egyrészt valóban innen startolva szép nyerni, másrészről Mateusz alakja nem cigarettafüstös kocsmák keserű szagában pattant ki az alkotók fejéből, hanem ez esetben tényleg egy valós ember történetét meséli el.

Oscar-szintű alakítás

Én szívem szerint két lábbal rúgnám ki azt, aki olyan frázissal akarná eladni a filmet, mint mondjuk "Dawid Ogrodnik alakítását látva az első nézők azt hitték, igazi Mateusz játssza saját magát". De ami azt illeti, tényleg elhangzott a film után ilyen mondat, még ha ez akkor inkább tűnt kínosnak, mint dicséretnek. Oké, bevallom töredelmesen, hogy volt pár perc, amikor én is elbizonytalanodtam, annyira precízen és átéléssel adta vissza a fiatal színész ennek a bizonyos kórnak a tüneteit. Csak aztán végiggondoltam magamban, hogy ez hülyeség. De a véleményünk attól még közös a legtöbb nézővel: Ogrodnik hirtelen és koordinálatlan mozdulatai olyan zsigerinek, valóságosnak tűnnek, ami láttán azért elkerekedik az ember szeme, akkor is, ha amúgy nem kenyere az ilyesfajta hatásvadászat. És ha már itt tartunk, bár ez merőben teoretikus, szinte biztos vagyok benne, hogy ezt egy Oscar-díjas alakításként emlegethetnénk, ha nem egy lengyel filmről lenne szó. Tegyük hozzá, maga a téma, a hangulat is pont egybevág az akadémiai ízlésvilággal. Főleg, ha azt vesszük, minden keserűség és megpróbáltatás csak egyre nyilvánvalóbbá teszi, mi épp egy kvázi happy end felé robogunk feltartóztathatatlanul. Nyilván Mateusz nem fog felkelni és járni, esetében az üvöltéssel kísért áttörést az jelenti, amikor több évtizedes növény-lét után végre meg tudja értetni környezetével, hall, lát, megért és gondolkodik.

Idekint sem fenékig tejfel

A történetet természetesen a főhős narrációjában követhetjük végig, így épp ennyi előnyünk van a többi szereplővel szemben: mi tudjuk, hogy Mateusz bár mások számára érthető reakciókra képtelen, de értelmes és érző emberi lény. Így aztán csak hozzá hasonló tehetetlenséggel figyeljük, ki miként viszonyul a tolószékbe kényszerült családtaghoz: öccse egész életében haverként kezeli, húga ellenben bosszantó teherként tekint rá, de a legnagyobb fájdalom az anya szívét nyomja, aki több mint húsz évig hiszi, hogy fia igenis érti minden szavát, ám aztán ő is felhagy ezzel a reményével. A családtagok, továbbá szomszédok, ápolók stb. felsorakoztatásának célja kettős; lényeges, hogy ki miként viszonyul Mateuszhoz, mit tud kezdeni az általa kialakult szituációval – jellemzően például mindig van egy balsorsú fiatal lány, aki meglátja szemében a szikrát, ám aztán továbbállni kényszerül. Másfelől az emberi kapcsolatok megromlásának számos variációját mutatják be saját életükön keresztül, talán azt akarván igazolni, hogy az emberek akkor sem feltétlen értik meg egymást, ha amúgy erre orvosilag alkalmasak. Túlcsordul tehát az érzelempohár, sőt ennyi könny után ez már inkább kancsó, valahol megint a nagy ívű hollywoodi drámákat idézve, csak épp a környezet teremt ennek zord ellenpontot. De még a stáblista alatt is olyan színfalak mögött-videókat láthatunk, amelyeken az igazi Mateusz és az őt alakító Dawid Ogrodnik társalognak kedélyesen, már amennyire tudnak. Hogy azért mégis egyértelmű legyen.

Kinek ajánljuk?
-    Akik örömmel követik a másodvonalba szorult filmpiacok terméseit is.
-    Akik erőt merítenek az ilyen életigenlő történetekből.
-    Akik épp öngyilkosságon gondolkoznak.

Kinek nem?
-    Akik nem bírják lelkileg az ilyenfajta tortúrát, hiába vidám a befejezés. 
-    Akik úgy érzik, elég közép-európai szenvedéstörténetet láttak már.
-    Akik megvárják az amerikai remake-et.

7/10