Ez az, amit a nők sosem értenek meg. Azt gondolják, "igen, sportfanatikus, na és, néha elmegy majd meccsre, végül is mi meg kozmetikushoz járunk rendszeresen, egy kapcsolat csak kibír ennyit". Mi ezt kicsit félve, balsejtelmeinktől meglegyintve vesszük tudomásul, de azért örülünk. Aztán jönnek a konkrét esetek.
Előbb lemondjuk a szüleivel töltendő hétvégét, mert megkezdődnek a felkészülés első taktusai. Aztán noha ezer örömmel utaznánk vele egy meghitt hétvégére, de most mondják meg őszintén, ki tehet róla, hogy pont azon a szombaton rendezik a nagy rangadót? Ám a nők számottevő része ekkor még mindig hisz benne, hogy bekötött fejet majd csak könnyebb lesz irányítani. S lőn, az első házassági évfordulóra már mi is kezdjük elhinni, a dolog működik! El is visszük kedvesünket egy alkalomhoz méltó különleges helyre, a játékoskijáró fölé a harmadik sorba, mire felháborodottan szegezik nekünk a "Bent van már...?" utáni második legkínosabb kérdést, amit nő csak kiejthet a száján: "Most engem szeretsz jobban, vagy a csapatot...?"
Bennek (Jimmy Fallon) saját bevallása szerint a létezéshez szükséges elemek fontossági sorrendje az 1. Boston Red Sox, 2. szex, 3. levegő szentháromság vonalán halad, ám új barátnője Lindsey (Drew Barrymore) kezdetben ezt csak holmi gyerekkorból visszamaradt hóbortnak fogja fel, sőt még cukinak és romantikusnak is tartja. Így aztán élnek, mint Ádám és Éva a Paradicsomban. Ám ismerjük a történetet, jön a bűnbeesés. Úgy nevezik: a szezonnyitó. Kiderül, hogy Ben tényleg nem viccel: a baseball a mindene, s uszkve harminc éve nem hagyott ki Boston Red Sox-mérkőzést. Működhet-e egy kapcsolat, ha örökké egy harmadik fél árnyéka vetül rá? Sőt egy egész baseball-csapaté.
Nick Hornby (további immár megfilmesített remekei: Egy fiúról; Pop, csajok, satöbbi) valóságos futball-bibliaként számon tartott önéletrajzi elemekben bővelkedő könyve, a Fociláz többek között attól lett siker szerte a világon, mert kivétel nélkül úgy érezhette minden a sportágért rajongó olvasó, mintha ő maga mondta volna tollba az egészet, az első sortól az utolsóig. Soha senkinek nem sikerült még ilyen jól megfogalmaznia, mitől is a világ legtermészetesebb dolga hóban-fagyban kint lenni a lelátón, s hogy ennek ellenére miért hiszi e férfiakról a világ népességének a stadionokon kívül rekedt része, különös tekintettel a barátnőkre, hogy komplett bolondok.
A Fociláz első filmfeldolgozása, az Egy férfi, egy nő, és egy focicsapat (valójában mindhárom alkotás, azaz a könyv, illetve a két film is a Fever Pitch címet viseli, csak a magyar keresztségben kaptak mindannyian más-más nevet) után a Farrelly-testvérek adaptációja, amerikai produkció lévén, mindezt a baseball világába helyezte át. A legnagyobb touchdownt (csakhogy végképp ökumenikus sportmisévé emeljük ezt az egészet, lásd még: hülye, pókerben nincs matt) így épp azzal éri el a rendezőpáros, hogy egy ezen európai ember számára felfoghatatlan értelmű játékon keresztül is képes megőrizni Hornby üzenetéből annyit, hogy a könyv, illetve filmes mainstream-vonal rajongói is elégedetten állhassanak fel a székből.
