Mi különbözteti meg a színészt a fodrásztól? Nem mindegy? Esetünkben kétségkívül nem, bár a választ így is szívesen megspórolnánk. Hacsak nem a frizurája. Így, vagy valahogy máshogy van ez a szimpátiakeltéshez fűződő viszonyukkal is. Ki bánja, ha a zseniális figaró egy kiállhatatlan tuskó, ha a költeményével lenyomom az öszszes csajt a reklámügynökségen? Ki bánja, ha Othello feszt szekálja az öltöztetőjét, de olyan jó nézni a pofáját? Asszem, ennyiben (mintegy dióhéjban) sikerült is összefoglalni Anthony Shaffer (galád család: az equusos, amadeusos kolléga ikre) színművének és különböző adaptációinak perdöntő tartalmi kérdéseit éppúgy, mint kevéssé úttörőnek tűnő pozícióját az egyetemes művelődéstörténetben.
A dráma elkészültének fő motivációja átélten hozzá nem értő feltételezésünk szerint a következő: a hatvanas-hetvenes évek fordulóján járunk a múlt században és a ködös Albionban. Derbyshire felől feltámad a parti szél. A híres londoni színház, a Royal Theather Underfrog épp 237. éve tartja repertoárján Agatha Christie (vagy a dédmamucikája) Egérfogó című darabját. Odakünn Cornwall egén bealkonyul, a távolban hallalit kiált a lordmajor, szerfelett borzasztó hely ez. Valaki rájön (a Shaffer iker), hogy jól lehet keresni az ilyesmivel (bűnügyi egerészés).
Kihívják az esethez azonnal Sir Laurence Olivier-t és Michael Caine-t (Budapesten Mensáros és Márkus Lászlókat). Eltelik (ólomlábon, ofkorsz) a máig tartó idő, és Branagh rendezőnek felötlik, hogy újra kéreti a nagy Caine-t (ezúttal Sir Laurence szerepére), nem-e lehetne-e keresni egy keveset, és Caine-ére Jude Law-t, hogy lehetne-e kicsit többet is. Min csodálkoznak? Hogy eddig Branaghnak effélék Shakespeare-ről vagy Schygulláról jutottak eszébe? Az iniciálékra gerjed, csak Shakespeare-t félreismerte.
Arról van szó, hogy egy öreg író és egy fiatal színész (most, régen: fodrász) párbajozik életre-halálra egy nőügy kapcsán a logika és az ész (és a kamaradrámák) eszközeivel. De vagy nincsenek is a mondottaknak semmiféle eszközeik, vagy semmi szükség rájuk vagy Shaffer nem ismerte azokat. Első esetben feleslegesen vette be a Branagh a buliba Harold Pintert adaptálni. Másodikban Pinter és Branagh szállítja a fodrászt, mint az ész és a logika letéteményesét. A harmadik a legvalószínűbb: Shaffernek lövése sincs észről, logikáról, de pontosan tudja, mi a kamaradráma. Az tudniillik, hogy Caine-t, Law-t, mint Mensárost, Olivier-t vagy Márkust és még sok másokat, milyen jó nézni (és lehet is, másfél órán át is). Ám kétségkívül nem minden esetben érdemes.
