A közepébe vágnak

Bár az angol Lee Child bestseller-szerző (polgári nevén: Jim Grant) Jack Reacher-krimifolyama eddig tizenhét részt megért, és világszerte hatvanmilliós példányeladással büszkélkedhet, Magyarországon visszafogottabban ismert. Kvázi szűzterületre téved a magyar néző, ha egy ilyen bűnregény vászonadaptációjával találkozik. Mifelénk manapság egyébként is a skandinávok divatosak – Jo Nesbø, Stieg Larsson –, az állócsillagok pedig Agatha Cristhie és Arthur Conan Doyle.

A világsiker titka, hogy Child a könyveiben egy mindnyájunkban meglévő, szinte zsigeri érzésre alapoz: az igazság érvényesülésének akarására. A Jack Reacher-regények nem bosszú-krimik, hanem, ahogyan az író mondja: "…Reacher annak a metaforája, amire titkon mindannyian vágyunk: az igazságé. (…) Bármit képes megcselekedni, hogy a dolgok jobbra forduljanak, vonakodás nélkül. Tény, hogy rengeteg kendőzetlenül ábrázolt erőszak van a regényeimben. De azt hiszem, a lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk. Látni akarjuk, hogy a dolgokat a helyükre teszik, a gonoszak pedig kegyetlenül megbűnhődnek."

Saját bevallása szerint Christopher McQuarrie forgatókönyvíró-rendező azért választotta a könyvsorozatból a kilencediket, a Csak egy lövés címűt, mert az a leginkább filmes. Meg azért, mondatja velünk a kisördög, mert így meg lehetett spórolni a központi karakter bemutatását, motivációinak a felvezetését.

A Child-írások főhőse sokat monologizál, megismerhetjük a sajátos, kesernyés és szarkasztikus, de mindenképp a jó jegyében születő gondolatait és tetteit, még ha azok át is lépnek az erkölcs egyezményes szabályain. Nála az igazság – kiderítése – áll mindenek felett, az eszközök ehhez mérten válogatatlanok (öl, ha ölni kell), szótárából hiányzik az alkotmánybírósági gyakorlatból elburjánzó szó: "aggályos". Nagy kérdés, hogy egy olyan szikár figura hogyan tud megjelenni a filmen, aki kétméteres, kilencvenkilónyi tömör izomzattal rendelkezik, és szőke – egy alacsony növésű, fekete hajú sztár alakításában…

[img id=408040 instance=1 align=left img]Elburjánzanak

Reacher szerepe ugyanis Tom Crusie-nak jutott, akivel McQuarrie forgatókönyvíróként és producer-társként már dolgozott együtt a Valkűrben. Tagadhatatlan, hogy Cruise karizmatikus, erős személyiség, és ezt általában jól érvényesíti a vásznon. Ám ha olvastuk Child regényeit, és elképzelést alakítottunk ki a főszereplő megjelenéséről, jobb, ha most elfelejtjük. A gondok nem is ezzel, általában véve: a külsőségekkel akadnak. A film túlnő a lehetőségein, egyrészt 130 perces játékidejével, mert cselekménye nem tartalmaz annyi és olyan mélységű történést és fordulatot, ami indokolná ezt, s a karakterek és gondolataik bemutatása sem követeli meg. Másrészt egy krimiként készült műnek filmen csupán abban az esetben szabad és érdemes más műfajok (thriller, akció) felé elkalandoznia, ha ezzel valamit hozzá tud tenni a történethez. Nem tud, a bűnregények szokásos thriller- és akcióelemeit önálló, sok percen át, öncélúan tobzódó részekké hizlalja.

Jól kezdik

Pedig a kezdet igazán ígéretes (és félelmetes): egy pittsburghi parkolóházból – látszólag – találomra lövöldöző mesterlövész öt járókelővel végez. (Az újabb amerikai gyilkos ámokfutások fényében ez a szövegtelen, csak külső zajokkal operáló felvezetés a mészárlások rideg "módszertanát" illetően hátborzongató.) A gyanúsított gyorsan rendőrkézre jut, minden bizonyíték az ex-katonára, James Barr-ra (Joseph Sikora) vall. S amikor a hallgatásba burkolózó tettes cetlire firkantott kérésére – "Kerítsék elő Jack Reachert" – (végül is: magától) a legendák félhomályából előkerülő Reacher (Crusie) megismeri az esetet, szintén Barrt tartja az elkövetőnek. Pláne, hogy volt katonatársként tudomással bír a fogva tartott iraki, lövöldözős magánakciójáról. Persze csupán kezdetben, mert ahogy az országot járó, "sajátos igazságosztó" jobban szemrevételezi a helyszínt, a bizonyítékokat, és egyre inkább belemélyed az ügybe, azzal szembesül, hogy nem mindegyik áldozat személye találomra választott, a látszólagos ámokfutás háttérben sötét titok lappang. Az igazi elkövető utáni hajszában Reacher egyedül a (rácsok mögött félholtra vert) gyanúsított kirendelt ügyvédnőjére, Helenre (Rosamund Pike) számíthat, s egy öreg lőtéri róka és fegyvermester, Cash (Robert Duvall) hathatós támogatására.

Szétlövik

A Közönséges bűnözők forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott McQuarrie inkább scriptalkotásban jeleskedik – a Valkűr mellett ő írta Az utazó, illetve az idén bemutatásra kerülő Farkas és Az óriásölő forgatókönyvét, s tervbe van véve egy ötödik Mission: Impossible- és egy második Top Gun-film is –, eddigi egyedüli rendezése a Hullahegyek, fenegyerek volt. A Lee Child-ponyva azonban már íróként kifogott rajta, a jobb bűnügyi tévészéria epizódjánál nem több matériát nem tudta izgalmas filmmé dúsítani. Filmjének erényei közé tartozik, hogy az autósüldözések jelenetei élvezetesen operáltak, hasonlóképpen tetszetősök a verekedések (amikben a Spanyolországban kifejlesztett harcművészeti formát, az úgynevezett Keysi-módszert alkalmazzák). Mindezek során gyakorta alkalmaz westernes beállításokat, az arcokat emelve ki. Amellett azonban, hogy öröm látni a főcselszövő szerepében a német rendezőlegendát, Werner Herzogot (Aguirre, isten haragja, Kaspar Hauser, Fitzcarraldo, Mocskos zsaru – New Orleans utcáin), kissé tékozlásnak érezzük. Igaz viszont, hogy Duvall epizódfigurája előnyére válik a filmnek, alapos ízelítőt adva abból, hogy nincs kis szerep, csak jó színész van.
A Jack Reacher sikerét egyértelműen az fogja eldönteni a nézőkben, hogy aki ismeri Child hősét, mennyire tudja elfogadni Crusie alakítását, aki pedig nem, mennyire vevő egy nyersebb Ethan Hunt- (Mission: Impossible-sorozat) figurára. A fanyalgó tengerentúli kritikák és a nézői tetszés kereszttüzében nekünk az a benyomásunk, hogy a film inkább szét lett lőve, mintsem betalált volna.

Kinek ajánljuk?
- Tom Cruise-rajongóknak.
- Akik megbirkóznak egy több, mint kétórás krimivel.
- Amerikai izomautók függőinek.

Kinek nem?
- A fegyvertartás ellenzőinek.
- A feszes krimik kedvelőinek.
- Akik szerint Tom Cruise egy pojáca.

6/10