Szokatlan filmet hozott el nekünk a Cirko Gejzír mozi: olyan indiai alkotást mutatnak be, amelyben nem táncolnak, nincs benne akció, musical-betét, sőt a főhősök alig találkoznak személyesen egymással. Az Ezerízű szerelem sok szempontból Európához áll közelebb, persze ez semmit nem változtat azon, hogy egy remek, szeretnivaló, bájos és kissé lassú történetet tár a szemünk elé, amelynek emléke aztán még napokig az orrunkban marad.
Némely európai gyomornak túl fűszeres az indiai étel, hasonlóképpen talán túl tömény az indiai filmművészet is. Létezik viszont egy indiai mozi, amely az indokolatlan táncbetétek és az abszurd akciójelenetek helyett minimalista eszközökkel, szavak nélküli párbeszédekkel és mozdulatlan kameraállásokkal operál.
Ez lenne az Ezerízű szerelem, ami egy igen egyszerű történetet mesél el, melynek középpontjában a mumbai ételhordozó rendszer áll. A híres dabbawalas-rendszer hihetetlen módon szinte hihetetlenül pontos, pedig a háziasszonyok által a külvárosban készített ebéd több „átszállással” és „áttétellel” jut el a belvárosban dolgozó férjekhez. Egyszer viszont rossz helyen köt ki Ila (Nimrat Kaur) vindálúja, férje helyett a mesefinom ebédet az idős férfinak, Mr. Fernandeznek (Irrfan Khan) kézbesítik ki. A két magányos lélek levelezni kezd a tévedés kapcsán, és fokozatosan egyre komolyabb érzelmeket táplálnak látatlanban is egymás iránt.
Hihetetlennek hangzik a történet, de az író-rendező Ritesh Batra alaposan utánajárt a Mumbai környéki dabbawalas rendszerének, és a kutakodás során hallott egy hasonló történetről. Az indiai városban egyébként a film alapján az a meglepő, hogy (szinte) minden ételhordó doboz célba kerül. Ahogy a mondat is sejteteti, a közeg lenyűgöző társadalmi értelemben is.
Mégsem a környezet képezi az Ezerízű szerelem legnagyobb erősségét, hanem a két főhős rendkívül finom, apró rezdülésekből kifejlődő kapcsolata. Napi egy rövid levélváltással egész napos boldogságot okoz egymásnak a két személy, akik éppen életük kibontakozó válságának pillanatában találnak egymásra – mégpedig anélkül, hogy csak egy pillanatra is látnák egymást (ebből is látszik, hogy idősebb szerelmesekről van szó).
A szívdobogtató főszál mellett sok vidámsággal is szolgálnak a nézőknek a mellékszereplők segítségével. Megkockázatom, minden idők egyik legviccesebb karaktere Ila „auntie”-ja (Lillete Dubey), akinek csak a hangját halljuk a teljes játékidő alatt, és mégis jelenléte szinte tapintható frappáns megjegyzései által. A rendkívül szeretetreméltó Shaikh (Nawazuddin Siddiqui) szintén bájos szereplő, és tökéletesen árnyalja a férfi főszereplő karakterét.
Rajtuk kívül viszont még mindössze ketten-hárman szólalnak meg az egyébként sem túl bőbeszédű romantikus filmben. A történet egyszerűsége és a kevés szereplő miatt egy ponton túl lassúvá válik az Ezerízű szerelem, néhol már-már unalmas is. Ugyanakkor egy percig nem lesz giccses és természetellenes, a lezárás miatt pedig még egy extra dicséret is kijár.
