A pontosabban meg nem határozott "nem olyan távoli jövőben" járunk. A világháló, a virtuális valóság, az elektronikus kommunikáció mind sokat fejlődött, a porszívók úgy néznek ki, mint egy csigaház és az emberek furcsa festéseket hordanak az arcukon. Sok mindent megtudhatunk a világról, de csak ami a négy fal között történik. Hogy mi van azon túl, fogalmunk sem lehet. Ennek az az oka, hogy főhősünk akut agorafóbiában szenved, képtelen kilépni otthonából és mások nem léphetnek be oda, az emberi érintkezés klasszikus formái életveszélyes rohamokat váltanak ki belőle. Így maradnak a nem klasszikus formák, a videofon és a virtuálszex. Az egész film alatt egy képernyőt bámulunk, a vászonra vetítve, soha semmi mást, csak Thomas tévéjét.
Innen ismerjük meg a többi szereplőt (Thomast magát sosem látjuk, hiszen a saját képernyőjén elég ritkán szerepel): a biztosítótársaság ügynökét, a mamát, a pszichiátert, a javítószolgálat központosát és a lányokat, akikkel hősünk kénytelen-kelletlen kapcsolatba kerül az otthonról kivezető út keresése során. És innen ismerhetjük meg fokozatosan a történetet is, hogy valaki nyolc évvel ezelőtt meghalt, és Thomas azóta ilyen, és hogy már nagyon szabadulna, bár ezt még ő sem tudja, és hogy a szerelem az egyetlen lehetséges megoldás, de a dolgok persze mindig a legszerencsétlenebbül alakulnak (azért a tragédián még innen, hogy az ember még csak ne is sajnálhassa magát).
A filmnek az a legfőbb erénye, hogy rendkívül szellemes. Semmi sem kiemelkedő benne, sem a szereplők, sem a képek, sem a karakterek. Az alapötlet és a kidolgozás leheletnyi szellemes megoldásai teszik különlegessé. Minden mozzanatában tele van tűzdelve apró túlzásokkal, melyek kicsit sem válnak bántóakká, mert a történetet át meg átszövi a mindennapok ragacsos banalitása, hogy mindig minden jó szándék félrecsúszik a magunkon belül és magunkon kívül álló falakon. Ez a kettősség, a kicsit hihetetlen és a nagyon is ismerős állandó párhuzamossága adja a meseszerű hitelesség pikáns zamatát, teszi a filmet igazi csemegévé.
