Nehéz írni Gárdos Péter új alkotásáról, a Tréfáról, mert tagadhatatlanul jó film, és alig hagy támadási felületet. Jó a szemnek, és nem úgy, hogy művészkedne, az unalomig lassítaná a snitteket, vagy hosszú, kitartott pillanatokig bámulnánk a fény játékát a sivár, ám roppant esztétikus terekben. Jó az agynak, mert történetet mond, koherensen, követhetően, jól eltalált jellemekkel, kosztolányis ízekkel, de mégsem szolgaian, adaptálva a történet hangulatát, de ügyesen kibontva a meg nem írt szálakat. Elrugaszkodva, de mégsem veszítve szem elől a dobbantót, a biztos földet.
Már a felütés is jó, fiatal pap fütyörészik a bejáratnál, szép, őszi fények az utcán, mögötte a komor épület, amire majd ráerősít az évnyitó részvétlen merevsége. Egyszerre tűnik emberségesnek és ellenségesnek a környezet, olyan helynek, ahol a látszólagos fegyelem ellenére bármi megtörténhet. Bármilyen bűnnek esélye van. Még a legszörnyebbnek is.
Gárdos Péter végig uralja a filmet, és szinte tanítható a tempó: mindig akkor történik valami, amikor történnie kell. Talán a tragédia következik be kissé váratlanul, de ez is érthető: a környezet, ez a fényekkel megfestett, légies, ám a közelgő háború borzalmait már megelőlegező (1912-t írunk) hely akkorra már készen áll arra, hogy egy egyszerű tréfát is hagyjon elfajulni. Olyan, akár egy lesben álló betörő. Gárdos tudja ezt, és az iskolát, a szűk ebédlőt, a cellának beillő szobákat, a békésnek látszó udvart, a kerítéssel övezett félszabadságot is megteszi önálló szereplőnek, elég időt szánva rá, hogy belakjuk, megértsük törvényeit, és felfogjuk a falakban vibráló veszélyt. Seregi László képei pedig éterien tiszták, nemcsak illusztrálják a történetet, de nem is szépelegnek előretolakodva, szinte csak vannak, szelíden, a maguk költőiségében, egy-egy arcon, ránduláson, sötétbe borult utcán.
A legtöbb segítséget mégis a profiknak tűnő amatőröktől kapja a film. A kissé tipizált, ám mégis kiváló gyerekszereplőktől. (Az áldozat, az osztály legokosabb tanulója szemüveges és vékony, a simlis nagy testű és a szeme se áll jól, a Költő pedig bohém és mindig udvarlásra kész.) Az irodalomtudós Takács Ferenctől, a hentes Kovács Mihálytól, aki titokban talán mindig is történelmet oktatott papi iskolában. Annyira jók, hogy a profik fel sem tűnnek. Pedig Váta Loránd az utóbbi évek legszuggesztívebb gonoszát hozza, csöndesen, okos érvekkel halad a maga útján. A film elején nem is tudja a néző, hogy kedvelje-e vagy sem, de inkább szimpatikus, fiatal és jó szeme van kártyához, kamaszokhoz, s mire átállhatnánk, már zsarnokként veri szét az iskola viszonylagos békéjét. Ellenfele, a megengedő, liberálisabb felfogású Weigl atya (Lengyel Tamás) pedig saját vélt bűnében vergődik, saját lelkiismerete akadályozza meg, hogy a még nagyobb bűn bekövetkezzen.
Jóság és akarnokság, elvek és emberség csap össze (megint megerősítve bennünk, hogy mennyire szörnyű tud lenni az előző az utóbbi nélkül) az Iskola a határon modorában, de a Tréfa mégis képes feledtetni a filmes elődöket. Nem merészségével, sokkal inkább átgondoltságával, koherenciájával. Van ereje, sodrása, és tudja, mit akar. És ennyi máris elég, hogy jóval a magyar filmtermés átlaga fölé helyezze.
