Érdekesen, furcsán hat, kicsit idegenül cseng ez a szó, hogy "moziabszurd", azért is használom. Fájóan szelíd abszurd: nem kafkai, inkább Cortázar némely novellájára emlékeztet a dán Rekonstrukció. Christoffer Boe alkotása végre nem "dogmafilm", semmi köze ehhez a túlértékelt irányzathoz.
A finoman érdekes éberálom filmje, melyben az a rémületes, hogy nem tudjuk, minket álmodik valaki más, vagy mi álmodunk... A fotográfus Alex első látásra beleszeretvén egy ismeretlen nőbe, faképnél hagyva addigi szerelmét, utánaszalad a metróállomáson. Ezzel az ugrással nemcsak régi szerelmét veszíti el, de egész életének addig biztos határai megváltoznak. Oda addigi élete. Újjászületve Rómába utazna új szerelmével, de nem sikerül: olyan, mintha más idősíkba és térbe születne újjá: lakását nem találja, barátai ismeretlennek látják, belecsöppent egy másik idősíkba.
Romantikus szelídségű abszurd. Alex egy kisvendéglő és egy presszó között keresi régi és új szerelmét, régi és új önmagát. Fut, mint Lola tette Berlinben vagy Frankfurtban. Koppenhága változatlannak mutatkozik, csak ő lett idegen saját életében. Talán azért, mert Alex fikció a fikcióban. A film egy másik szereplője, a városba érkezett író-szerkesztő találja ki rögtön a film elején: új regényének ő az egyik figurája. Mint a modern prózában - úgy Flaubert óta -, a regényfigura persze önálló életet él, nem egészen az író szabja meg a sorsát, hanem mindketten, közösen. Itt ráadásul maga az író is belelép a történetbe, hiszen épp az ő felesége hősünk új szerelme. Ezt viszont szemmel láthatóan már nem a (megcsalt) író akarta, történetének hősei, lám, fellázadtak: a kalandok, a tévedéssorozat folytatódik.
Rekonstrukció, de tagadó módban. Az élet nem sakk- vagy bridzsparti, nem lehet a vesztes húzások után rekonstruálni a kiindulóhelyzetet, itt semmi sem visszaállítható, utólagos elemzés céljából sem. Az élet, főleg, ha szerelem sújt le ránk, súlyos és vidám, nagyon fájó zűrzavar. Gordiuszi csomó, melyet sem filmbeli írója, sem kárvallottan bolyongó hőse nem tud kettévágni. A párhuzamos szerelmek nem találkoznak a végtelenben. A megcsalt író úgy dönt, hőse nem utazhat Rómába. (Vannak ilyen döntések, de hát ő soha nem hazudta teremtményének, hogy segíteni fogja útját.) "Az életem kész regény, megírta más, és élem én" - csendült belém a régi slágerszöveg. Olykor egy tehetséges könyv, színmű vagy mozi a közhelyes giccsből eredeti, kiváló alkotást formál. Ilyen a dán Rekonstrukció is. Rendezője "dogma" helyett a giccs romantikus határaira merészkedik, és átkukkant, de nem lép át a határon.
A skandináv film, benne a svéd (hosszabb hullámvölgy után emelkedve), s főleg a dán (másfél évtizede hullámhegy tetején) makacsul új és eredeti filmekkel lepi meg, tapsoltatja Európát. Majd mindegyikben bravúrosan vegyül az abszurd a realitással. Most az első és utolsó képsorokban bűvész varázsol a levegőbe érdekesen imbolygó magánszámot. Ironikus keretbe foglalja a históriát. A film azonban több, mint ügyes bűvészmutatvány. Eredeti és minden ízében tehetséges munka: térábrázolásban, fotografálásban, nagy közelijeivel, városképeivel, vágástechnikájával. Elemelkedve láttatja világát, semmi köze a kisrealizmushoz. E szépen és szellemesen szőtt szomorú filmben nem mások, csakis a magunk ballépései miatt futunk egyik presszóból a másikba, egyik nőtől a másikhoz. A déltengerek és Róma távolodó délibáb, hiába van két személyre repülőjegyünk. Az új szerelemnek csak végzete lehet, déltengeri boldogsága nem. Említettem már a német rokon filmet, a Lé meg a Lolát. Szerkezetük csak részben hasonló, hangulatuk, dinamizmusuk, ötletteliségük nagyon. Aki azt a filmet kedvelte, az a néző ezt is szeretni fogja.
A Rekonstrukcióban az a nagyszerű, hogy nem próbál semmit megmagyarázni: nincs joggal szidalmazható gonosz intrikus a kisiklott életünkért. Az ünnepelt író-szerkesztő itt nem hazug gazember, reményt nem ő oszt és foszt, hősünk nem miatta kerül végzetes labirintusba.
"Minden út Róma?" Cortázart olvasva Buenos Airesbe és Párizsba vágytunk, akár örökre odaveszve. Most szívesen indulnánk Koppenhágába.
