A ma moziba - és azon belül is elsősorban az amerikai kasszasiker-akciófilmekre - járó közönség egy jelentős része még meg sem született, amikor (1974-ben) Amerikában elkészült a Gone in 60 Second című (később kultuszfilmmé lett) mozidarab. A cím az amerikai szlengben az autólopás tényére utal - nagyon szabad fordításban vagy inkább értelmezésben azt jelenti, hogy valami (és az a valami az autó) egy perce még itt volt, aztán, nem kellett hozzá több mint hatvan másodperc, és most már (volt, nincs, huss!) nincs itt -, maga a történet pedig egyetlen mondatban összefoglalva annyi, hogy valakinek valamiért (persze nyomós okból; ez az ok a mostani filmben a szó szoros értelmében nyomós: egy bazi nagy autóprés, amiben az összezúzandó autón kívül - belül - a főhős öccse is benne van) egyetlen éjszaka alatt el kell lopnia ötven szuperkocsit. Nos, a világ 1974 óta nagyot fejlődött (hogy mást ne mondjunk, egy vérbeli szakembernek ma már nemigen kell hatvan másodperc egy autó elkötéséhez), így aztán Jerry Bruckheimer - többek között olyan filmek többszörös Oscar-, Grammy- és Arany Glóbusz-díjas producere, mint a Flashdance, a Beverly Hills-i zsaru, a Top Gun, a Veszélyes kölykök, Az utolsó esély, A szikla, a Fegyencjárat vagy legutóbb az Armageddon - úgy gondolta, éppen ideje, hogy a mai nézőknek is megcsinálja a mai Gone in 60 Secondot. Az új forgatókönyv megírására korábbi kétszeres sikerpartnerét, Scott Rosenberget (Fegyencjárat, Armageddon) kérte fel, a rendezést rábízta a korábban videoklip-operatőr, majd Grammy-díjas kliprendező s végül a Kalifornia című filmmel a mozirendezésben is bizonyított Dominic Senára, és végül, a siker teljes zálogaként nem akármilyen szereplőgárdát vezényelt a kamera elé: a főszerepet, a jó útra tért, de a családi szükség miatt ismét a bűn útjára kényszerülő, egykori autótolvaj-fejedelmet az ugyancsak két korábbi sikerében (Fegyencjárat, A szikla) már bizonyított, Oscar- és Arany Glóbusz-díjas Nicolas Cage-re osztotta, mellé szépnek odatette az ugyanilyen díjakkal elismert Angelina Jolie-t, megmenteni való öcsnek a vagányképű Giovanni Ribisit (többek között a Ryan közlegény megmentésében láttuk), szimpatikus öregnek meg az ugyancsak Oscar- és (a Sztálin címszerepéért) Arany Glóbusz-díjas Robert Duvallt, köréjük tett még egy pár kedvesen vagány jó- és egy pár nagyon gonosz rosszfiút - és aztán hajrá, indulhat a száguldás.
Mert persze száguldás (még ha a mostani Gone in-esek az eredeti film negyvenperces (!) végső autósüldözés-jelenetét le is rövidítették, s helyette inkább az emberi kapcsolatok - fivér-öcs, régi és mai stílust képviselő autótolvajok, elhagyott, de újra fellelt szerelmes, szimpatikus tolvaj és őt elfogni akaró szimpatikus rendőr stb. - érzelemdús világára tettek kicsivel nagyobb hangsúlyt, valamint a látványos jelenetek mai szuperelemeivel adnak többet a mai nézőknek) van a filmben doszt! Hiszen ötven autó ellopása egyetlen éjszaka alatt ma sem piskóta, hát még ha közben szimatoló rendőrökkel és konkurens bandákkal is meg kell küzdenie a hősök kicsiny csapatának. Persze a vége nem lehet más, mint csupa jóra fordulás, az amúgy is autómániás Nicolas Cage, aki tényleg maga nyűtte nagy boldogan a filmben az autókat (még ha a jobb hátsó ülésre beszerelt pótkormány mögött azért ült egy valódi kaszkadőr is), még a lezárt hídon is átjut (nem akárhogy!), öccse meglőtt bandatársa meggyógyul, a gonosz saját csapdájába (koporsójába) esik bele, a fiatalok egymáséi lesznek... És ha a moziból kijőve még az autónk is megvan, akkor elmondhatjuk, hogy volt egy igazán jó esténk.
