Ha a huszonnyolcadik perc után nem történik semmi, a néző képtelen belépni a film világába - talán elalszik, jobb esetben álmodik valamit a film helyett - s csalódottan távozik. A hasonmássál más a helyzet. Ha mást nem is tett, a fenti elméletet újra írta a rendező: az első félórában megtörténik minden, amiért érdemes megnézni a filmet. Utána már cseppet sem érdekes.
Az erőteljes kezdés után egyre röhejesebbé és zsibbasztóbbá válik a film. Talán itt-ott fel lehet fedezni benne még némi értelmet, hogy a filmet ember készítette, s nem valami perverz, sci-fi kliséket sorjázó robot, ám a film utolsó nagy jelenete, amely még egy James Bond paródiában is kínos lenne, sajnos felülírja az egész történetet. Ami így élvezhetetlenné válik.
Pedig az alapötlet - a maga egyszerűségével - közelít a zseniálishoz. A doppelgängerek hadával teletűzdelt film hihetetlenül sok lehetőséget kínált föl a rendezőnek, aki alig élt velük. Persze egyetlen igazi ötleten is elélhet egy egész film, csak tudni kell mikor és hogyan kel befejezni. A Hasonmás alkotói nem tudták. A végeredmény egy kiszámítható és sorvasztó óra. Így ez a film - szemben a kereskedelmi tévék bornírt horroraival - még időtöltésnek sem túl jó.
Az egyetlen, ami értékelhető Bruce Willis doppelgänger játéka. Azt hiszem ez sovány vigasz. Lehet persze, hogy csak a csalódottság beszél belőlem. Egy jó sci-fire ültem be, s helyette kaptam egy végiggondolatlan mátrix utánzatot, aminek remélem, csupán annyi köze van az eredeti képregényhez, mint az Én a robotnak az Asimov novellákhoz.
Remélem, mert a történet alapötletéből - legalábbis az első harminc perc alapján - ha remekművet nem is, de kultuszfilmet mindenképpen lehetett volna készíteni. Valójában nem tudom hol és hogyan vesztették el a fonalat az alkotók, akik eleinte a lélektani részletekre is figyeltek. Egy idő után azonban (talán, amikor az "áramozás" olcsó rémével sokkoltak minket) a történet zeg-zugai elnyelték a lényeget: az ígéretes karaktereket félbehagyták, s az ötleteket klisékre cserélték.
A story alapja valójában egyszerű, ám az alkotók úgy gondolták néhány helyen érdemes csavarni rajta egyet, kettőt. Míg a végén ott találták magukat az események összekuszálódott láncolata előtt és nem tudtak vele mit kezdeni. A történet ebben a formában hosszabb kidolgozást igényelt volna, vagy markánsabb formákat.
