Egy eredendően nem színpadra szánt alkotásnál, ha csak halványan is, de mindig felmerül az összehasonlítás igénye. Miért állították színpadra, miben lett más a színdarab, mint a könyv, mi az, amit kiemeltek, és mi az, amit kihagytak az eredeti történetből? Lévai Katalin Párnakönyv című regényének színpadi változata is hasonló kérdéseket vet fel: a történetet feszesebbre húzták, és csak a kulcsfontosságú pontok kerültek bemutatásra, megfordított dramaturgiával. Míg a könyv a kapcsolat kezdetétől veszi sorra az eseményeket, addig a darab pont fordítva mutatja be azokat. A kapcsolat végétől haladunk vissza az időben: az emlékezés folyamatát egy régi fényképekkel teli album indítja be, és az emlékező én irányítja, aki nem más, mint a könyv szerzője.
A színpadon csak néhány díszlet, egy asztal, két szék, egy kanapé: az egyik oldalon a Férfi és a Nő, a másikon az emlékező Én, közöttük pedig az eltelt évtizedek, amelyek olykor semmivé válnak, hiszen a darab folyamán a nő jövő- és múltbeli identitásai reflektálnak egymás kijelentéseire. Mintha egy filmet néznénk, csak a színpadon a fények játéka helyettesíti a vágásokat. Az egyes jelenetek között halk dzsessz szól, a fő dallamívet szinte lehetetlen kivenni, a zene elmosódása is az emlékezés sajátosságaira játszik rá.
A Párnakönyv egy szerelem történetét mutatja be, s mivel az egész előadás az emlékezésre van kihegyezve, az idő nem lineárisan halad előre, hanem a jelenből fokozatosan térünk vissza a múltba. A nyitóképben a Nő egy fényképalbumot nézeget, néhány képen ő is szerepel, de a fotók többségén Budapest elhagyott kerületeinek és peremvidékeinek lakói jelennek meg: utcagyerekek, prostituáltak, hajléktalanok. A Férfi fényképész, a Nő író: a színdarabban e két csatornán keresztül, fényképek és történetek között vezeti a nézőt Dicső Dániel rendezése.
A Nő alakja (Földes Eszter) fiatal, tanulni vágyó, kissé szertelen, míg a Férfi (Németh Kristóf) érett, kiforrott gondolkodású, szilárd világnézettel rendelkező felnőtt benyomását kelti. Az alapvető konfliktusok e tulajdonságokból következnek. A Nő kezdetben élvezte ugyan ezt a mester és tanítvány viszonyt: „Olyan emberekről mesélt nekem, akiket nem ismertem, olyan történeteket elevenített fel, amelyeket csak tőle hallottam, és olyan érzéseket boncolgatott, amelyekről addig nem volt tudomásom.”. Ám ahogy ő is érettebbé válik, egyre terhesebb számára a folyamatos macska-egér harc az érvek és ellenérvek szövevényében. Ami kezdetben a szabadságot ígérte, az az idő előrehaladtával béklyóvá vált: „Már nem az voltam, akit megismert. A változás, amit ő indított el bennem, olyan irányt vett, ami már nem volt az ínyére.”.
A színpadon és a történetben két művészlélek feszül egymásnak, tulajdonképpen ez is a feszültség fő forrása, ezért folyamatos a héja-nász: a darab erre a szerelmi harcra fókuszál, a dramaturgia ehhez alkalmazkodva válogat a regény történeteiből. Így elmaradnak a könyvben hosszasan taglalt, Férfi és Nő megismerkedését bemutató részek – csupán az első találkozás idéződik meg a darab végén –, s a színpadon megjelenített történet középpontjában a konfliktusok és a harc áll. A fiatal nő függ a férfitól, de el is akar szakadni tőle: ennek bemutatása nagyon jól sikerült.
Németh Kristóf végig uralja a színpadot, játéka magabiztos és érett, Földes Eszter viszont bármennyire is próbál szerepének megfelelően érett, független nőként is érvényesülni, a darab végéig megmarad a naiva karakterében. Kettejük játékát a színpad széléről Lévai Katalin irányítja, aki a többszörös emlékezés-szintek között átéléssel és érzékletesen narrálja a történetet, a szerző „valós” jelenléte és játéka egy sajátos felolvasóest-szituációt teremt meg a szalonban.
A darab a konfliktusok, a feszültség és az emlékezés hármasságára épül: nő és férfi örökös harcát mutatja be, s arra kérdez rá, vajon eltörölhetők-e az emlékek. Semmivé válhat-e a szenvedélyes közös múlt a konfliktusokkal teli jelenből szemlélve? Az emlékező Én válasza egyértelműen nem, hiszen az emberi elme a palimpszeszt papiruszához hasonló. Ha az egymásra rakódó rétegeket el halványultak is az évek során, a nyomuk eltörölhetetlenül megmarad.
A Párnakönyv és a belőle készült előadás a már-már eltűntnek vélt nyomokon keresztül vezeti végig nézőjét, közben pedig férfi és nő kapcsolatának sosem változó fázisait mutatja be, szenvedély és gyűlölet folyamatos kettősségét: mert hiába is akarunk kilépni a játékból, az olyan szabályok szerint alakul, hogy a kilépést nem teszi lehetővé. A darab érdekes kísérlet, valahol a felolvasóest és a kamaradarab hátárán egyensúlyoz. Az előadás dramaturgiája miatt is határozottan elszakad a könyvváltozattól, a rendezői és előadói koncepció révén egy teljesen új alkotás jött létre. A szerző szerepeltetése és folyamatos önreflexiója – a történet önéletrajzi jellege miatt is – valóság és fikció között lebegteti az eseményeket, így ha nem is minden ízében tökéletes, de érdekes adaptáció született.
