Steven Soderbergh folytatja műfaji kalandozásait: sajátos katasztrófa- és akciófilmes átértelmezései után ezúttal egy jellegzetes szubzsánert, a showbiz-mozik szűk világát próbálja saját szerzői világához igazítani. A színpadi kulisszák között játszódó, a társulatok életét végigkövető melodrámák és komédiák a hangosfilm születése óta jelen vannak a vásznon, és leginkább a musicalek felfutása idején voltak népszerűek. E könnyed szórakoztató mozik egy markáns késői változata a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrájában megszülető, elsősorban a lelketlen iparágra és azok szereplőire koncentráló, szexszel, drogokkal és kiábrándultsággal súlyosbított alműfajnak, melynek egyik végén a Mindhalálig zene, míg a másikon a Flashdance blődlije foglal helyet. Új művében Soderbergh nagyban támaszkodik az említett elődökre, de közben a pikánsabb darabokhoz is bátran hozzányúl: a Magic Mike táncos-drámája egyszerre idézi meg a Showgirls és a Boogie nights fülledtebb atmoszféráját, miközben egy érdekes csavarral képes felforgatni a bevett műfaji képletet is.

A rendező előző filmjében (A bűn hálójában) a kemény férfiak helyett a női akcióhősre koncentrált, és most ismét felcseréli a szokásos nemi szerepeket, így a rúdtáncosnők finom vonalai helyett feszes férfitestekben gyönyörködhet a közönség. A chippendale-közegben levezényelt beavatás-történetben a homoerotikus mozik tarka világa találkozik a Pankrátor test-orientált, keserű realizmusával és a "mester és tanítványa" örök narrációs formulájával. Sajnos a nemesebb célért vetkőző, alapvetően jóságos és magányos szórakoztatóipari rabszolga kitörési kísérlete régen lerágott csont már, ahogyan a fiatalabb alteregó alvilági bevezetése sem tartogat különösebb meglepetéseket. A gyengécske forgatókönyv egyetlen értékelhető fordulata, hogy fiatal férfiakkal játszatja el az ismert melodrámát – Soderbergh azonban pontosan az alapanyagnak ezt a sajátosságát aknázza ki. A rendezőt nem a sablon-sztori és nem az unalmas karakterek érdeklik, ehelyett az egzotikus chippendale-szubkultúra feltérképezésében merül el, és e lépésével a rögzült gender-struktúrákat, a szokásos befogadói attitűdjeinket is megpiszkálja.

A filmről írt recenziók és kritikák nagy része előszeretettel használja a "női film" címkét, amely nemcsak felületes és sztereotip megállapítás, hanem egy alapvetően hibás és elhamarkodott megfigyelés is. Soderbergh egyedi témaválasztása távolról sem a női közönséget megcélzó, szimpla bevételnövelő gesztus: a szépen fotografált táncjelenetek az első felületes pillantásra mintha valóban a hölgyek kedvéért kerültek volna a műbe, ám a kidolgozott férfitestek hangsúlyos látványa ennél összetettebb (és pimaszabb) célokat szolgál. Soderbergh már A bűn halójában szereposztása során is szembement a hollywoodi szokásokkal. Míg ott egy határozott nő verte meg az őt üldöző férfiakat, addig a Magic Mike színpadán egyenesen a férfi válik a tekintet tárgyává, miközben a meghatározó, irányító figura egy céltudatos lánytestvér lesz. A feminista filmelmélet régóta fallocentrikusnak csúfolja a kamerát, a tömegfilmet pedig azzal vádolja, hogy a férfi tekintetet objektivizálja, a szemléleti élvezet puszta tárgyává fokozva le a női karaktereket. Soderbergh mintha épp erre reflektálva fordítaná meg a viszonyokat, a férfit (és a férfi nézőt) helyezve a “szemlélt test” pozíciójába. Azok a kritikusok, akik meggondolatlanul lebeszélik az urakat a film megtekintéséről, vélhetően nem értik, miért válhat kellemetlenné az erősebb nem számára a gondosan koreografált chippendale-show megtekintése.

Most ugyanis végre megtudhatja a férfi közönség, mit érezhet a sokkal türelmesebb női néző, aki filmélményei során kénytelen állandóan fedetlen keblekkel, villanó fenekekkel, csábos pillantásokkal találkozni a vásznon. Soderbergh ismét szerzői gesztust “csempész” a rendezésébe: úgy tűnhet, ügyes hollywoodi iparosként feszes férfi hátsókkal, csillogó izmokkal és szépfiúkkal egy eddig szinte érintetlen célközönséget cserkész be, ám a felszín alatt tulajdonképp a zsáner ellentmondásait világítja meg. Soderbergh természetesen a külcsín tekintetében is kitesz magért, és valósággal lubickol a színpad-filmek képi világában. Az avantgarde hagyományokból hozott színvilág, a retró és a popszemét keverékével jellegzetes hangulatokat teremt, amit remek zenei összeállítás kísér.

A feje tetejére állított viszonyok, illetve a tetszetős megjelenítés mellett a Magic Mike elsősorban a színészi jelenlétek miatt erős. Igaz, a gyengécske forgatókönyv unalmas klisékből gyúrt karakterei nem hagynak túl sok teret a feltörekvő sztárok (Channing Tatum és Alex Pettyfer) elmélyültebb jellemábrázolásainak, a hiteles táncbetétek és az energikus kisugárzás miatt mégis remekül helyt állnak. A figyelmünket azonban Matthew McConaughey veterán sztriptíz-táncosa vonja magára: a visszataszítóan önelégült, kissé szánalmas és vicces magamutogató szerepében a színész bátor öniróniával viszonyul saját hollywoodi karrierjéhez. Pökhendi arcát látva az összes limonádé romkom, az összes buta giccs megbocsátható.

Szórakoztató, pimasz és érdekes filmes kísérlet a vetkőzésből élő férfiak követése, de Soderbergh munkája ennél többet sajnos nem igazán képes nyújtani. A csillogó fellépések, az összetartó társulat belső világát a rendező kellő erővel ábrázolja, ám a forgatókönyv alapvető hiányosságait, az eredetiség és az újdonság hiányát sem a színészek, sem ő nem képes pótolni. A problémák ellenére Soderbergh újabb műfaji trófeát szegezhet a falra: szerzői sztriptíz-mozija ugyan nem filmtörténeti remek, de okos, hangulatos és stílusos kalandozás.