Szikora-hakni a Tivoliban

Ilyenkor, évad elején az ember még teli van energiával, a bemutatók is lassan csordogálnak, ezért aztán jut este olyasmire is, amire egy hónap múlva, a torlódás idején már nem. Persze ha egy előadást Szikora János rendez a Tivoliban, ráadásul Cserhalmi játssza a főszerepet, azt akkor is meg kell nézni, ha Eric-Emmanuel Schmittnek, az írónak a nevét sem hallottam soha.
Lehet eső, lehet sár. Na, pont ez volt: eső meg sár. Pedig színészdarab, sőt: színházdarab, atelier-darab a javából, gyerünk a kulisszák mögé, mert most megtudhatni, hogy is ment ez a show-biz anno 1832, Dumas meg Hugo idején. Főhősnek itt ez a Frederick - azazhogy Frédérick - Lemaitre, a kor sztárja, a középkorú hősszínész, körítésnek meg a kor színháza, a mindig egyforma színigazgató, a primadonna meg a szubrett (prózában ugyan), és a hamvas outsider, a szerelmes leány, aki lángra lobbantja a korosodó amorózó szívét. Én mondom: egy borongós kora őszi estén kiindulópontnak ez már elég.

Rendes kis bulvárelőadást lehetett volna rittyenteni belőle, bár a darab a kezdeti

tisztes

középszerből nagyot zuhan

A szerző bizonyára azon töprengett, hogy vegyítse-e a romantikus darabok konvencióit némi reflexióval, nevettessen vagy ríkasson, esetleg mindkettőt, közben meg még jól elgondolkodtasson az élet bonyolultságáról, valamint pikáns kis pletykákat tudasson a rivalda mögötti élet úgymond emberi aspektusairól, tekintve, hogy a színész is ember. Közben csak írt meg írt, jutott eszébe számtalan.

Például a gondnok fia, aki vérző sebbel tántorog be éppen Frédérick öltözőjébe egy Lajos Fülöp elleni merényletkísérlet után. Ládába rejtik, megforgatják a színpadon, és huss, már el is menekítették az ostoba rendőrök elől; annyira, hogy mi se hallunk róla többet: mellékszál.

Aztán egy angol herceg - Yorknak hívják, és ez nagy bajnak bizonyul később -, aki beleszeret a rendőrkapitány - mellesleg tőrőlmetszett báró - Berenice nevű leányába, aki viszont Frédérickbe meg a színházba szeret bele, de később rájön, hogy hol a helye, tehát a marha York elnyeri végül méltó jutalmát, a Frédéricktől levetett, csalódott asszonyt.

És vannak virtigli modern elemek, á la Freud, gyerekkori emlékképek, a Frédérickéi. Nem fogják elhinni: apa sehol, anya mosónő, viszi a tiszta ruhát meg a kicsi Frédéricket a színházba, és a gyereket megcsapja a masztix szaga, egyszer s mindörökre. Klisék még, megannyi.

Hát nem egy Shakespeare, annyi szent. (Pacskovszky Zsolt - mondjuk, pasztell - fordítása sem Nádasdy.) Eleinte úgy fest, hogy ezt Szikora János is sejti; az általa tervezett játéktér - mozgatható deszkapalánkok, leselkedésre alkalmas résekkel - figyelmet ébresztő generálötlet, bármihez jó lehet, csak nagyon kell figyelniük a díszletmunkásoknak, mert ha nem, összeütköznek a falak. Erre meg nekünk kell nagyon figyelni. És ez már árulkodó jel:

itten "maszatolva" van,

elébe-fölébe nyomakodva a darabnak - és ez még csak a kezdet.

Számos alakítás gyenge, semmilyen vagy rossz. A színész - több is - a figura paródiája felé hajlik, a legkézenfekvőbb eszközökkel; előre bejelzi a poént, gesztusokkal kommentálja a szerepet, "ez hülye, de nagyon", ez meg unalmas, de nagyon. Mások mintegy illusztrálják, amit a darab - igen laposan - a színházról elmesél: fújják a szerepet fölfelé, kerekítik meg súlyozzák, pedig sem kerek, sem súlyos nem tud lenni, mert a darab nem róluk szól.

A darab Frédérickről szól, az előadás meg arról akar szólni, hogy a Tivoli Színházban Cserhalmi György játszik. Szerencsére Vári Éva is itt játszik, és szerencsére az ő szerepe a másik, amelyik meg van írva. Úgy, ahogy, de ahhoz eléggé, hogy Vári Éva megint egyszer remekeljen benne; ő az egyetlen, aki az elejétől a végéig egyformán kidolgozott, koherens játékkal tüntet, ettől aztán leginkább őt meg az általa játszott öregedő dívát, ezt a George kisasszonyt zárjuk a szívünkbe, mert neki van tartása, svungja, öniróniája, valódi humora, bukik a fiatal fiúkra, de van hely a szívében a gyengéd barátságnak is meg a szakma iránti alázatnak is, és én nem tudom, hogy ez a George kisasszony tehetséges-e, de most már annak fogom tudni.

A fiatal lányt, Berenice-t - nem kell félni, ki van játszva a Racine-poén - Horváth Lili játssza, fegyelmezetten abszolválva, amit író és rendező rótt rá: egy jelenés, testetlen motívum, a felködlő romantikus szerelem maga. Ellenpontja a cseppet sem presziőz - de Precieuse névre hallgató - "színházi nőcske", akit Sztárek Andrea ad nyomulósan, hátha lesz belőle főszerep. Pont, mint akit játszik.

A szöveg bővelkedik színházi, női, szerelmi papedlipoénokban - papedli a kritikusnak, lehet, hogy poén a nézőnek -, a drámaíró hülyének van nézve, az igazgató dettó, a kritikus meg az a mazochista majom, aki utálja a színházat, mégis mindig ott van.

A vége felé - amikor a szerelmes férfi rájön, hogy a szerelme nem fog örökké tartani, ezért megtört szívvel és schilleri magasságokba szárnyaló önfegyelemmel lepasszolja a kis nőt a Yorknak - Szikora János rendezése végképp elnehezül, már a díszlet is tragédiát - Tragédiát - idéz, nem beszélve a lefúrt lábú színjátszás ellen indított vehemens hadjárat hadvezéréről, Cserhalmi Györgyről, akinek ekkor már a tartása is, a felvetett fej, összeszorított száj tragikus hőst mutat, aki teszi a kötelességét, majd kötelességszerűen belerokkan a saját emelkedettségébe. Cserhalmi részéről

tévedés volt

elvállalni ezt a szerepet,

melyet a szórólap szerint az én imádott Belmondóm játszott odakint; nem azért, mintha nem bírná legalább úgy eljátszani, mint francia kollégája, hanem mert sem a darab, sem a szerep, de még a rendező sem érdekelte, és ezt bizony látni. És a szakma kegyetlen közegében a maszatolós hakni rendezőjét gyorsan feledjük, a színész meg cipeli a szerepet évadszámra.

A legvégén egy megható álomjelenet újra a kisfiú Frédéricket meg a mosónő mamát mutatja, sóhajtva pakolok, lelkemben Freud a kezébe temeti az arcát és bőgicsél, meg kell a szívnek szakadni.