Ugyan a Stones finomítatlan zenéjéhez alighanem az imbolygó kézből rögzített szemcsés, karcos és olykor életlen szupernyolcas mozgóképek passzolnak a legjobban, ám valójában ez lépcsőházi gondolat: Martin Scorsese koncertfilmje alatt igazán nincs okunk elégedetlenkedni. A jeles New York-i mester roppant erőteljes térélményt kreált az éppen városában zenélő csatalovak köré, a látvány nem csupán végtelenül dinamikus, hanem centripetális ereje is van - csak úgy szívnak a képek a színpad belseje, intim szögletei felé.
Egy Stones-koncerten, láthatjuk, minden pillanatban történik valami, és most nem csupán a Mick Jagger nevű atombombára gondolok. Hanem ott vannak például a gesztusok. Ahogy Richards csodásan suttyó módon félreköpi a blázt, vagy amint kezét lazán Wood vállára ejti, aki ettől persze belebicsaklik a szólójába, és így tovább: minden megvan. A legjobbak persze a testek, de legfőképp az ábrázatok. Míg a bevágott archív felvételekről a csikóévek hallatlan pimaszsága és ördögi szexuális töltete juthat elsősorban eszünkbe, a Stones-tagság 2006-os szuperközelijeiről már leginkább a kései Rembrandt-portrék. Fantasztikus részletek, elrinocéroszosodott nyakak, aszott felkarok, gyufaszállábak felett dudorodó, nagypapás hasak - vagy például vizsgálták már figyelmesebben Keith Richards fülét? Drámai. Kiváló, a púderhasználattól rokonszenvesen tartózkodó film ez, még a vászonra settenkedő rendező is valóságosnak tetszik benne (rémes, de szeretni való pojácát látunk). Kicsit talán hosszú, ugyanakkor én egy koncert-DVD-t is három nap alatt nézek végig.
