Amikor Martin Scorsese Oscar-díjas filmrendezőt az idei Berlini Filmfesztiválon megkérdezték, hogy miért a Rolling Stones, és miért éppen most, az amerikai mester így válaszolt: miért ne. Az eredmény, a Shine a Light, mely 2008. május 15-én kerül a magyar mozikba, a filmtörténet egyik legsikeresebb rockadaptációja lett.
Miért is ne készítene új koncertfilmet az a rendező, akit ugyan a nagyközönség A dühöngő bika, A taxisofőr vagy A tégla című filmekkel azonosít, de akinek a rockzene iránti elkötelezettsége köztudomású. Martin Scorsese asszisztensként, a woodstocki fesztiválról szóló dokumentumalkotással kezdte pályáját, majd 1978-ban Az utolsó valcer címmel, fájdalommal és nosztalgiával vitte filmre a Band búcsúkoncertjét, amelyen fellépett többek között Robbie Robinson, Bob Dylan, Eric Clapton, Neil Young, Neil Diamond és Joni Mitchell. A film operatőre Michael Chapman, Kovács László és Zsigmond Vilmos volt. 2004-ben Bob Dylan pályájának korai szakaszát vizsgálta 1960-tól 1966-ig (No Direction Home), és arra keresett választ, hogy milyen hatást gyakorolt Dylan az amerikai közéletre, kultúrára. A Rolling Stones iránti rajongása pedig odáig vitte, hogy az Aljas utcák című alkotásban a Jumpin' Jack Flash, a Kaszinóban pedig a Heart of Stone című dal kapott kulcsszerepet.
A Rolling Stonesról már korábban is készült dokumentumfilm, közöttük a legemlékezetesebb Albert Maysles alkotása, a Gimme Shelter. Az együttes 1969-es, San Francisco melletti előadásán háromszázezer néző a béke, a szeretet nevében kívánta a muzsikát ünnepelni, ám a fennkölt hangulat hamarosan erőszakba, tömegverekedésbe, késelésbe torkollt. A film megdöbbentő jelenetei nemcsak a koncertet, de a tömegpszichózis változásait is követik. Számos interjúbetétet Scorsese is felhasznál új filmjében.
Nem több, mint koncertfilm
Az 1962-ben alakult együttesről már mindent elmondtak, minden kérdést feltettek és mindent meg is válaszoltak - vallja Scorsese. Behatóan vizsgálták sajátos stílusát és annak blues- és R&Bgyökereit, tanulmányozták a zenekar tagjait, különös tekintettel polgárpukkasztó magatartásukra, kábítószer-függőségükre és magánéleti botrányaikra. Elemezték kortörténeti jelentőségüket és hatásukat a hatalom és annak intézményrendszere elleni harcban. Scorsese úgy véli, hogy 46 év után mindez elhanyagolhatóvá válik, s ma már csak az számít, hogy a még életben lévő négy tag - Mick Jagger, Keith Richards, Ronnie Wood, Charlie Watts - kiváló zenész, előadásuk pedig kivételesen magával ragadó. A Shine a Light nem akar több lenni, mint koncertfilm, de annak kiváló. A cím az 1972-es Exile on Main St. album egyik dalára utal, amit a Jagger-Richards szerzőpáros állítólag Brian Jones, a kábítószer-túladagolásban korán elhunyt Stones-zenész emlékére írt.
Scorsese nem nosztalgiázik, nem a régi szép időket siratja. A New York-i Beacon színházban felvett 2006-os, klasszikus és új számokat (többek között: As Tears Go By, She was Hot, You Got the Silver, Satisfaction, Loving Cup, Live with Me) felelevenítő koncert a jelenlegi együttest csodálja, azokat az aszott arcú, öreg rockereket, akik abban a pillanatban, hogy színpadra lépnek, a zene eksztázisába kerülnek, amit még ma is képesek a közönségnek közvetíteni. A mindöszsze három vendégénekest - Christina Aguilera, Buddy Guy, Jack White - felvonultató produkció nem technikával, díszlettel, jelmezzel, táncosok százaival, hanem a Rolling Stones-tagok személyiségével tölti be a színpadot.
Tizennyolc kamera
A koncertfilm főszereplője természetesen Mick Jagger, aki hallatlan energiával énekli, táncolja, rohangálja végig a produkciót. Scorsese ezt a villódzást tizennyolc kamerával követi (az operatőrök között három Oscar-díjast is találunk), és a néző úgy érzi, mintha Jagger személyes kapcsolatban állna vele. A film egyetlen szó nélkül, csak vágásokkal képes éles különbséget rajzolni a színpadon lévő egyéniségek között. A fehér hajú dobos, Charlie Watts sztoikusan figyeli a világot, a különcségére ma is oly büszke Keith Richards kiváló csapatjátékos, aki mindenben támogatja Jaggert; Ronnie Wood pedig őszinte örömét leli a gitárjában.
Az archív felvételekkel Scorsese mintha azt igazolná, hogy a 60-as évekbeli angol munkásosztályból jövő fiatalok maguk sem értették, mi történik velük, miért és mi ellen is lázadnak, milyen szerepbe kényszerítették őket. Egyet tudtak: nagyon szeretnek zenélni.
Vérrel-verítékkel
A film egyetlen kilógó mozzanatában a Clinton-klán jelenik meg a nézőtéren. A volt elnök a lányát, unokaöccseit és Václav Havel egykori cseh elnököt hozza magával, a szenátor asszony az édesanyját mutatja be széles politikusi mosollyal a döbbent Keith Richardsnak. A 2006-os felvétel idején még kevesen gondolhatták, hogy ezek a hamis mozdulatok mennyire felfokozott jelentőségűek lesznek 2008-ban.
Scorsese gazdag pályájának finom iróniája, hogy mindig akkor bukott meg, amikor vérrel-verítékkel nagy filmet akart készíteni (Krisztus utolsó megkísértése, Az ártatlanság kora, Az aviátor, New York bandái). Szakmai és közönségsikert aratott ugyanakkor minden olyan filmjével, amelyben felszabadultan, őszintén szórakoztatni kívánt. A Shine a Light az utóbbi kategóriába tartozik.
Ha a közönség csak a furcsán megöregedett Rolling Stones-tagok fotóit látja, el nem tudja képzelni, mi különbözteti meg őket azoktól a szánalmas idős zenészektől, akik nem érzik, hogy eljárt az idő a fejük felett. Azok a szerencsések, akik az együttest élőben láthatták, pontosan tudják a különbséget, ami nem más, mint a Scorsese-film üzenete: a Rolling Stones nem búcsúzik, hanem ereje teljében, hallatlan lendülettel gördül tovább.
