A fiú szeretne felnőni az apához, de az apa zord szavak mögé rejti érzéseit, és ez a fiú mérgét csak hevíti. Az apa sosem volt ott, amikor a fiának szüksége volt rá, mert hivatása a polgári otthonok melegétől távolra vetette, pedig egy elismerő szó, egy atyai vállveregetés oly sok mindenre gyógyír lett volna. Most képzeljük el ugyanezt 3D-ben. Ha még így sem elég vonzó az ajánlat, toldjuk meg az atyai szigort és a fiúi neheztelést egy bazi nagy víz alatti barlanggal az őserdőben, s egy mélyben rekedt búvárexpedícióval. Így azért mindjárt más a 3D fekvése, mely mégsem az apa-fiú konfliktusokhoz lett kitalálva, hanem hogy ismeretlen világok és láncfűrésszel leszeletelt testrészek lebegjenek el a szemünk előtt szép komótosan. James Cameron sem azért szerepel a stáblistán (executive produceri minőségben), mert a neve bármikor is összeforrt volna a lélektani drámákkal, hanem, pontosan tudjuk, miért. Azt sem lehet felhánytorgatni egy barlangban rekedt búvárokról szóló filmnek, hogy előre húzott sorszám szerint hullnak el benne a menekülők, az meg egyenesen arculcsapása lenne a műfajnak, ha egy-egy életveszélyes résztáv megtétele előtt ne hangzana el, lehetőleg a következő áldozat szájából valamilyen ironikus megjegyzés - a könynyűműfaji búvárkodásban one-linernek hívják az ilyesmit. Az viszont nem túl nemes húzás, hogy a beígért lélegzetelállítás helyett csak valami kétes D-féleséget akarnak ránk sózni, Monty Python-i minőség viszont, hogy szegényes dimenzióit a film Coleridge Kubla kánját szavaló barlangászokkal igyekszik feldobni.
