Ím, nyakunkon a sajtószabadság napja (kérdezhetnénk, hogy miért pont ez az ünnep kavar bele a lapzártába, de nem akarunk túl bennfenntesnek látszani), így épp itt az ideje egy jó kis médiamozinak a nyilvánosság őshazájából, természetesen színigaz történet vászonrahozatala útján.
Mindezek fényében akkor járunk el leghelyesebben, ha a honi szabad sajtó ősapjához fordulunk segítségért. Hogy is írta ökrökről szóló szép versében? Az idő állni látszék, bár a szekér szalajt? Nem egészen, de most erről van szó. Mondjuk harminc éve a csávókat Bernsteinnek meg Woodwardnak hívták, ma viszont Bergman és Wallace a nevük, persze már a nyomtatottal szorosan szövetséges elektronikus újságírást művelik, történetünk pillanatában a létező CBS létező oknyomozói.
Befordultam a konyhára, rágyújtottam a pipámra - írja segítőnk (mert a sajtószabadság apostolaival, ha lánglelkű költők is egyben, gyakran elszalad nemcsak az ökör, de a ló is), majd önkezére üt, ha tetszik, visszacsíp a lendületből (mert mint lángl. és apost. egyben, olyatán vátesz is: tisztán látta a dohányzás elleni törvényt, és a globalizmusról is megvoltak a konkrét elképzelései), most se biztos, hogy betűhíven idézzük, azaz csak rágyújtottam volna, de azt még én se mernék, ágyban párnák közt pláne, tekintettel a cselekmény nem kevéssé tűzveszélyes voltára.
Szóval, de kell-e mondani, napi bajnokaink az össze-vissza hamisan esküdöző prepotens dohánylobbi magas beosztású és ármányos lelkületű dolgozói ellen lépnek fel, kellő, ám helyenként megbicsakló eréllyel, úgyszólván lankadatlan (a film legalább két és fél óra).
Különös bájt kölcsönöz e terjedelmes műremeknek Al Pacino (Academy Award R - winner) játéka. Persze melyik filmnek nem kölcsönöz kül. b-t ez az apró termetű, nagy színész? (Mellesleg egy másik kisnagyember, Dustin H. játszta egykor Woodwardot. Vagy Bernsteint - Az elnök emberei.) Tudjuk ugyanis jól, hogy Al, miként a legnagyobbak, nemcsak a száját rángatja a vásznon, de hangjával is játszik. Az meg neki van a legjobb, szerte egész a szcénán. Milyen is? Mélytűzű és rekedt, amilyen a Marlboro Mannek lehetett (közvetlenül a gégerák kapujában). Ilyetén mód bízvást állíthatjuk, a nyilvánosság hangja a saját fegyverével mér döntő csapást a nikotinra.
Ám hogy a hollywoodi filmgyártás vizet prédikál megint, és bort nyakal vadul, azt a másik főszereplő munkája is bizonyítja. Russell Crowe (megvan?), mint egykor R. De Niro, húsz kilót szedett föl a hitelesebb szerepformálás kedviért, pedig az elhízás legalább olyan súlyosan inkorrekt hóbort politikailag, mint a dohányzás. Ennek ellenére vagy épp ezért (legyen: ezzel együtt) majdnem biztosra vehetjük, hogy mikor következő filmjéről tudósítunk, már az ő neve mögé is oda lesz muszáj írni az itt Alnél használt titulust.
A film konkrét részleteibe azért nem avathatok be senkit, mert az előadás közben legalább háromszor gondoltam arra, hogy kifordulnék egy blázra, sőt! Utólag úgy vélem, egy sajtos hamburger is belefért volna.
