Sláger Tibó bemutatja

Edgar Allan Poe-nak olyan A holló című vers, mint Mark Hamillnek Luke Skywalker, vagy mint a Rolling Stonesnak a Satisfaction, összenőtt vele, a slágerfogyasztó tömeg erről azonosítja be mindenek előtt, a többi munkájának ismerői már egy nagyságrendileg szűkebb réteg. Ezért kapja a rejtélyes utolsó napjait feldolgozó film is ezt a címet, ezért szavalja fennhangon a kocsmában, hogy "Soha már!" rögtön az első jelenetében. Mert ez az a film, amely nem hard core-rajongókat, hanem teljesen köznapi moziközönséget céloz. Ha A holló (a film tehát) az angolszász irodalom egyik legnagyobbjának szakértőit szándékozta volna kiszolgálni, a bevételből a sminkest se tudják kifizetni. Valójában a projekt inkább ürügyként citálja Poe életét és máig ismeretlen okból bekövetkezett halálát, hogy elmesélje saját A bárányok hallgatnak-történetét. A felállás tudniillik az, hogy egy sorozatgyilkos direkt oly módon szedi áldozatait Baltimore-szerte, hogy tettein jól felismerhetőek az író egyes rémtörténetei. Ily módon a helyi rendőrkapitánynak nincs más választása, mint összeállni a meglehetősen antiszociális, lecsúszott, tehetségét még aprópénzre váltani is képtelen művésszel, aki úton, útfélen hülye teátrális szónoklatokba kezd. Ráadásul egy tehetős üzletember lányának csapja szelet, amiről bomlott elméjű rajongója is jól tud, s ki is használja.

Mi van a hollón túl?

[img id=362410 instance=1 align=left img]Kár volna tagadni, hogy kommersz thriller született ebből a briliáns ötletből, miszerint Poe részt vesz egy rendőrségi nyomozásban, ha már egyszer az ő munkái köszönnek vissza minden egyes szerencsétlen halott teteméről. Így aztán alkalmunk nyílt kvázi beleolvasni A hollón túli elbeszélésekbe is, még ha azok így épp csak jelzésértékűen köszönnek is be időközönként. Ahogy az író életének ismertebb mozzanatai is, kezdve a halott feleségektől, a rivális kritikus Griswold személyén át az állítólagos utolsó szavaiig. Egyébként minden úgy halad előre, ahogy az egy másik nagy könyvben meg van írva. Ebből a szempontból még remekműként is aposztrofálhatnánk a forgatókönyvet, ha nem botlanánk bele itt-ott logikai hibákba, vagy ha ne lennénk mérgesek mégis egy-egy a részletekben fellelhető bosszantó slendriánság láttán. Ugyanakkor John Cusack sokak által kritizált játéka nekem elsősorban azt juttatta eszembe, milyen meglepően hitelesen áll neki a lecsúszott művész szerepe, noha másnak inkább azt, hogy tényleg lecsúszott. Ily módon még az is lehet, ugyanazt láttuk, csak másként ítéljük meg a végeredményt. Mint ahogy én személy szerint különösen habzó szájjal tudok otthagyni túlcizellált mondatokkal operáló művi alakításokat is, ám ezúttal még azt is el tudom fogadni, hogy miután egy 19. századi romantikus író-költőről beszélünk, akár adekvát is lehet e karakter szájából a szónoki stílus. Mindenesetre olyasfajta színpadiasságot kölcsönöz, amely megfelelően aládolgozik ennek az egész a szenvedélyes szerelem és a hátborzongató gyilkosságok érzelmi kavalkádjából táplálkozó hatásvadászatnak.

Kiszolgálva a közízlést

John Cusack ellen tehát nekem személy szerint semmi kifogásom nincs, Edgar Allan Poe-t én pontosan egy ilyen kiállhatatlan, pökhendi, szarrágó zseninek képzelem el – mert ez a kép maradt fenn róla, hogy mennyire igazin vagy hamisan, aligha tudjuk már meg. Hogy Cusack mindenki mást lejátszana a vászonról, azt így ebben a formában nem írnám le a félreérthetőség okán, de mondjuk a lekiabál mindenkit már egy vállalhatóbb szóösszetétel. A többi szereplő közül ugyanis esélye sincs senkinek mélyebb nyomott hagyni emlékeinkben, hiába sztárnyomozó vagy épp elmebajnok gyilkos, mellékkarakter itt mindenki, bár bizonytalan vagyok, mennyire lehet ez mentség a se íze, se bűze játékokra. Mert az mondjuk alighanem példátlan, hogy egy Brendan Gleeson mennyire semmilyen bír lenni egész játékidő alatt. Azt hiszem, A holló nem tűzött maga elé istentelen nagy célokat, végül is ahol a gyilkosság és a szerelem adott, mi más igény merülhet még fel… Sőt megkockáztatom, hogy amennyit Edgar Allan Poe ízléséről tudni vélünk, a szerint a filmet akár még ő is élvezné. Más kérdés, hogy ha ma születnek Poe-stílusú túldíszített szövegek, aligha olvassuk rongyosra azokat.

Kinek ajánljuk?
- Inkább a ponyvák, mint a százötven évvel ezelőtti versek kedvelőinek.
- Aki szereti a klasszikus detektívtörténeteket és nem hátrál meg némi kínzóeszközök láttán sem.
- Aki kéjes gúnnyal várja, hogy kissé leharcolt állapotban lássa John Cusacket.

Kinek nem?
- Aki a szótagszámokig kiterjedő precizitást vár el a forgatókönyvtől.
- Aki valami emós marhaságnak tartja mindazt, ami a gótikus, sötét romantikából megmaradt.
- Aki már most a monitor előtt ülve tudja, ki a gyilkos.

6/10