Nyilván mindenkinek van ilyen ismerőse, aki valahogy a férfiasság netovábbjának tartja, ha időnként iszonyatosan berúg, betép, beáll, és akkor jó sokat tud mesélni különféle hőstetteiről, és főleg egyéb berúgásairól, hogy hogyan akarták őket akkor marhára megverni a nyíregyháziak, de ők végül elmenekültek, nagy sztori. Miskolcon meg a kis Kretén bement a kocsmába, és berúgási versenyre hívta ki a kocsmárost, aztán… Egyébként is szerelmes belé a világ legjobb nője, könyörgött neki, hogy csak vigye el a milliomos pasijától, ő boldogan mossa fel utána a hányást.
Folyton ezek az ismerősök jártak az eszemben, amikor a Rumnaplót néztem, egy kicsit nagyobb a merítés, mégis van közben egy fokozatosan halványuló leszokási kísérlet, de azért ez a véresszemű machoizmus és újságírói hősködés a lényeg, elkapni a szemeteket, viszszautasítani a rumot, és embernek lenni a szőke csinibabával, akit senki nem becsül érdeme szerint. Százhúsz percben ez számomra nagyon megerőltető.
Akkor is erőltet, hogy ha kétségkívül bővebb a volumen, Kelet-Magyarország helyett Puerto Rico a helyszín, a kis Kretén helyett Johnny Depp játssza a Hunter S. Thompson-alteregót, és ha már itt tartunk, a nő sem éppen csúnya, szőke és barna bőrű, a sok sminktől olyan, mint a világháború utáni évek plakátjai. Néha vicces is a film, ülés nélküli kocsival száguldoznak a városban, tüzet okádnak a különlegesen erős szeszektől, de a lényegét tekintve nem különbözik egy Szilvási-regénytől, az a rendes ember, aki sokat iszik – nyilván nem függetlenül a szerző alkoholfogyasztási szokásaitól.
A meccs tehát azért fut, hogy sikerül-e vajon ezt a fájdalmas laposságot kultusszá növeszteni, vagy maradunk annál, hogy szép dolog Johnny Depptől, hogy megtalálta a kéziratot Thompson padlásán vagy pincéjében, de legalábbis a forgatókönyvre mindenképpen nemet kellett volna mondani. Részemről maradok a második megoldásnál. Nem elég, hogy szörnyen unom ezeket az emberséges részegségeket, álságos bölcsességeket arról, hogy egyedül az ember teremt istent magának, de egyedül az ember él úgy, mintha Isten nem létezne, de hiába várom, hogy a történet fordulataiban legalább egy pici irónia jelenjen meg, legalább egy szemöldök emelintése jelezze, hogy csak hülyéskedünk. És, ami a legrémesebb, egyáltalán nem érzékelem, hogy mi az a szörnyű gonoszság, amely ellen föllépnek az újságírók.
Milliomosok csoportja szállodát akar építeni egy elhagyott katonai bázison, ez innét nézve nem tűnik olyan súlyos becstelenségnek, hogy autókkal fizessenek a támogatásáért, csúnya pillantásokkal a rossz sajtóért. A kis bokréta mindennek tetejébe a rossz újság vonaglása, amit kissé nehéz nagy együttérzéssel figyelni, hiszen folyamatosan hangsúlyozzák, hogy még a főszerkesztőnek is olvashatatlan a lap. Ez még a boldog hatvanas évek legeleje, amikor még a színvonaltól nem volt független a példányszám.
Irónia nélkül nincs komolyság sem, komolyság nélkül film sincs, ezt jól elszúrták, mi tagadás. Talán lesznek, akik a hallucinogén jelenetekért lelkesedni fognak, és akik örülni tudnak egy feliratnak, hogy máig is élnek, ha meg nem haltak, de ez nem az a film, amelybe belebukni is érdemes volna.
